Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Varga Erzsébet: Szenci Molnár Albert költészetének utóélete

megpróbáltatások idején kellett a zsoltár. Nem nehéz kitalálnunk, miért. Mert Szenei Molnár költészete közösségi líra, sőt mondhatnánk azt is, hogy szociális fogantatású költészet: hiszen mindig a néptömegek szenvedését, ínségét szólaltatja meg. A zsoltárokban tehát már hangot kap a magyarság történelmi sorsérzése: a szorongatottság, amelyet teljességében majd Ady Endre kiált világgá a XX. század első negyedében.

Ez a történelmi sorsérzés ötvöződött — a lehető legszerencsésebben — Szenei Molnár zsoltáraiban az ótestamentumi antikkal, az európai kultúrával és a magyar népiséggel. Ebben kell keresnünk a PSALTERIUM UNGARICUM óriási hatásának titkát. Hiszen legjelentősebb íróink, költőink lényegében ugyanezt az ötvözetet kívánták megteremteni.

2.

„Az szép sík mezők ékeskednek Sok baromcsordákkal Villognak az szép szántóföldek Sűrű gabonákkal,

Az hegyoldalak, mezőföldek Szép búzavetéssel Örvendeznek és énekelnek Nagy gyönyörűséggel.”

— olvassuk a 65. zsoltárban. Mintha Arany János költői hangjának előhírnökei lennének ezek a sorok, az isten áldását szemléltető képek, a paraszti mennyországot megjelenítő nagyszerű, merész és mégis könnyed áttételes kifejezések. De Aranyra nemcsak a zsoltárok hatottak. Szabó Magda Fejét felemeli című esszéjében (Kortárs, 1974/8.) két magyar költőről bizonyítja, hogy gyerekkorukban Szenei Molnár szótárából, a DICTIONARIUM LATINO-UNGARICUMból tanultak. Az egyik költő Arany János. Az ő fejében úgy rögzült a rudis, ensis, sarissa jelentése, hogy hosszú, hegyes tőr. A másik, Petőfi Sándor, a terra efilius, obseurus homo-ró\ tanulta meg, hogy azt jelenti: sehonnai bitang ember.

3.

„Mindenkor idejük van a zsoltároknak” — így szól József Attila Gyémánt című versének első sora. Mindenkor, tehát a huszadik században is. Mivel kezdődött tulajdonképpen irodalmunk XX. százada? A nyugatosok fellépésével, akik jelszóként Ady Endre nevét tűzték zászlajukra: azét az Ady Endréét, akinek verseiben a magyarság történelmi sorsérzése, a szenvedés, a szorongatottság, a magyar ugar elhagyatottsága a maga teljességében nyilatkozott meg. A Károlyi-féle Biblián és Szenei Molnár Albert zsoltárain nevelődött ez a kemény, kálvinista Ady, akinek kálvinistasága nem istenhitet, nem vallást jelentett, hanem azonos volt a predesztinált sorsos magyarsággal.

Az Istenhez gyönge szódat emeled — így indítja Teveled az Isten című versét. Vajon kinek nem jut eszébe erről Szenei Molnár 77. zsoltára:

„Az Istenhez az én szómat Emelém kiáltásomat:

Hogy felkiálték hozzá,

Beszédem meghallgató.

Mindennemű szükségemben Reménységem csak az Isten:

Éjjel kezem feltartom,

Az égre hozzányújtom.”

Kevés olyan zsoltár van, amely nem üldöztetésben, ínségben, ellenséggel folytatott harcban született volna. A későbbi magyar költők is főleg szenvedéseik idején, üldöztetéseik közepette hanyatlottak Istenhez. Ady Endre is ezt vallja egyik zsoltáros hangvételű költeményében, amelynek az Istenhez hanyatló árnyék címet adta:

„(jldöztetésimben kellettél S kerestelek bús szilajon