Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - HAGYOMÁNY - Szombathy Viktor: Jókai-emlékek Komáromban
a Gyulay Rudolf bencés tanár által 1880 táján megkezdett régészeti gyűjteményt; helyet kapott a múzeum, a Brigetióban, Szőnyben, Császáron, Kecskéden, a celamntiai, csallóközi, ógyallai, naszvadi, izsai megannyi lelet, de mindezek között a ládaszámra gyűjtött ószőnyi római kincs. Üveg-vas tárlókat maga József főherceg ajándékozott a múzeumnak mindezek elhelyezésére. Annál kevesebb emléket tudtak összegyűjteni a múzeumi önkéntes munkások a komáromi vár, a 48-as szabadságharc, a török ostromok emlékeiből. Elvitték a tüzek s árvizek, a hadak. De mivel nemes adományozók mindig akadnak, utóbb mégis feltűnt a múzeum szobáiban egy-egy céhemlék, polgári szobadísz, martosi parasztbútor, hajómodell, aranyász- szerszám, fegyvergyűjtemény, öreg korsó, Salva Gvardia-címer, Anjou-csákány, gölöncsér-remek. Ezek aztán békésen végigszunnyadták az első világháború éveit, mert a Kultúrpalotából hamar hadikórház lett. Mire megint minden békéssé és napfényessé derült, beköszöntött az 1925-ös Jókai- centennárium. Ekkor rendeződött be az első emlékszoba, amely a maga egykori gazdag anyagával azóta is alapja a további emlékszobáknak. Amit Komárom városának adakozó tagjai, mint a Jókai rokonság, az ógyallai Feszty-família, Feszty Árpád özvegye s leánya: Róza néni, s Masa, a művésznő, amit a Hegedűs család fel tudott e kiállításnak ajánlani, az mind begyűlt az emlékszobába a múzeum vezetőjének, dr. Alapy Gyulának igyekezetéből. Gazdag s méltó emlékezetéül szolgált ez az anyag a Mesemondónak. Ámde csak a jubileumi esztendőben volt kiállításként látható, utána ismét minden emlék szekrényekbe került. Csakhogy attól fogva végre ott maradt a Kultúrpalotában. Űjabb tizenkét esztendeig pihentek elzártan. A Jókai Egyesület élénk, termékeny, országos szintű művelődési munkásságban vett részt, viszont arra nem volt pénze — s nem is kapott elegendőt —, hogy a múzeumi világban vállalat szerepének teljes mértékben megfelelhessen, kutatásokat végezhessen, a gyűjteményt illőn tárhassa az érdeklődők elé. A termek többször voltak zárva, mint nyitva, különösen télvíz idején. Akadt, aki ilyen körülmények között ellenezte is az ajtók széles kitárását. A Jókai Egyesület tagjainak fiatalabb nemzedéke (hogy múlik az idő, e sorok írója is közéjük tartozott) ezt únta meg végre, a zártságban megnyilvánuló közönyt. Nagy meglepetésére s örömére azonban a vezetőség tagjaiban — szinte csak egyetlen kivétellel — támogatókra, lelkes hátvédekre talált. A vezetőség ugyanazt óhajtotta, mint a fiatalok: megnyitni a múzeumot, közkinccsé tenni ismét a Jókai-szobát. Ha most széttekintek a Kultúrpalotában, s látom a mai eredményes múzeumi munkát, az a hőskorszak jut eszembe, amelyet az egyesület ifjú, önzetlen titánjaiként a harmincas évek közepén megvívtunk. Ma, állami dotációval, csaknem húsz munkatársa, tudósa van a Dunamenti Múzeumnak. Élvezet dolgozni ily létszámmal, ily tehetséges szellemi gárdával. Nekünk, fizetett alkalmazottként összesen egy fél házmesterünk volt. Felet mondok, mert a nevezetes Cukál úr unokaöccsétől felibe vállalta a munkát; volt küldönc és takarító, kályhafűtő, hólapátoló, rőzsaöntöző és szabad idejében múzeumőr is. Csukott-nyitott, s az iskolásgyerekeknek ő magyarázott. Hajlott hátát, mozdulatla* ábrázatát, csoszogó járását mintha most is látnám. Egymaga volt a gárda, a személyzet, az őrség ős a kapus. Mert a többiek, a forradalmi gárda tagjai, az önzetlen szívvel jó ügyért derekasan munkálkodó, cipekedő, port törölgető, puskafényesítő, leltározó és ábrákat rajzoló fiatalok — Zombory György, Nagy Barna, Nagy László, Doma Ervin, Komlós Dezső, Pleidell János — csupa lelkesedésből, a komáromi becsületért úgy „beálltak a munkába”, hogy félév múlva megnyithattuk a múzeumot. Most is köszönöm nekik — és köszönte dr. Szijj Ferenc, az Egyesület elnöke —, nélkülük aligha tudtam volna kitárni újból a múzeum ajtaját. Ekkor még nem volt szobra Jókainak a Kultúrpalota udvarán: csak ekkor kezdtünk a szoborra gyűjteni. Százezer koronánál több gyűlt egybe, hogy Berecz Gyula hozzáfoghasson az agyagmintának, majd a bronznak. Az új Jókai-szobát is meg lehetett nyitni. Ez lett az ötödik szobája Jókainak Komáromban, emlékszobák számában pedig a második. 1936 húsvétjára nyitottuk meg. Mivel találkozott tehát a látogató, ha megnyílt slőtte az emeleti Jókai-szoba ajtaja?
