Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - HAGYOMÁNY - Mózsi Ferenc: Megőrizve meghaladni

neten felnőtt nemzedék szemléletének és ízlésének. Ennek következményeképpen aztán nem egyszer a múlt hagyományait leszűkítettük és főleg az említett korszakhoz kapcsolódó művészi alkotásokat hangsúlyoztuk, háttérbe szorítva ezzel például a régebbi korok művészetét, de a századelei és elsősorban a kortárs művészetek alkotásait is. S mivel pedagógiai-népművelési munkánkból majdcsaknem kiesett egy láncszem, a kortárs művészetek értésében is űr támadt. Sokak számára csak az volt az „igazi alkotás", amely az első látásra érthető, vagy ami a köznapi beszédre fordítható. Húsz-harminc oldalon magyarázták „novellisztikusan” például Munkácsy „A siralomházban” c. képét anélkül, hogy akárcsak néhány érdemleges szót is ejtettek volna a képzőművészet kifejező eszközeiről, a színek és vonalak harmóniájáról, a kép kompozíciójáról, azaz az esztétikai hordozóelemek hangulatteremtő erejéről. Smetana szimfónikus költeményét, a „Vltavá”-t a megszemélyesített folyam útjának földrajzi-etnográfiai útirajzaként ismertették. Az irodalom irodalomtörténeti adathalmazzá torzult, és csak a legritkább esetben jutottunk el a művészi kifejezőeszközök, a formanyelv ismertetéséhez, tehát: a minden művészi alkotás értését elősegítő analízisig.

2. 3. Térjünk azonban vissza a hagyomány fogalmának egy kissé pontosabb körülhatárolásához. A hagyomány a Magyar Nyelv Értelmező Szótára (III. kötet 28. 1.) szerint: „régebbi korokból, néha írott feljegyzésekben fennmaradt v. íratlanul, többnyire nemzedékről nemzedékre szálló és valamely közösségben továbbra is érvényesülő szokás, erkölcs, ízlés, felfogás”. Illetve: „Olyan szellemi alkotások összessége, amelyeket valamely közösség a maga termékeiként ismer, őriz és ad tovább későbbi nemzedékeknek.” A hagyomány tehát nemcsak „szűkebbre szabott” történelem. A helyi hagyományok, a regionális elemek, a haza egy-egy tájának, városának, falujának tradíciója a mi népművelési koncepciónkban eszközjellegű tevékenység. A hagyományápolásban a regionális elemek hangsúlyozása színezi, tartalmasabbá teszi a termelési eszközök birtoklásából fakadó új típusú kollektív érzületet: elősegíti az egyén azonosulását a közösséggel, erősíti az otthonérzetet. Mindez sokak számára talán közhely — értelmezése mégis milyen szenvedélyeket kavart, gyakorlati megvalósítása mennyi bántó meg nem értést provokált...

A hagyományok hallatára sokan lettek érzékenyek. A helyi hagyományok ápolását sokszor aggodalommal figyeltük: mikor üti fel a fejét leple alatt a cukorkaédes népieskedés vagy éppenséggel a bugris provincionallzmusa, „védekezve” a támadó nacionalizmus vagy a sértőn elutasító közöny, a mindent lekicsinylő és lepocskondiázó kozmopolitizmus vagy a bizalmatlanság szülte meg nem értés ellen. S mindennek oka legtöbbször, hogy a hagyományt pusztán felületi sajátosságok vagy nyelvi hovatartozás szerint ítélték meg, s nem kulturális kontiniumként, azaz nem a közművelődés, a kommunista embernevelés egészében betöltött szerepe szerint. Tény azonban, hogy az elmúlt 30 év a szabad hazában életet és magatartást változtató, érzelmeket és tudatot formáló korszakában ezen a téren is nagyon sokat tettünk, s olyan eredményeket értünk el, amelyekre joggal lehetünk büszkék. Hagyományaink ápolása szerves részévé vált a csehszlovákiai magyar közművelődésnek. A néptáncmozgalomtól a tárgyi népművészeti értékek kultuszáig, a munkásmozgalmi és forradalmi hagyományaink témájára tartott vetélkedőktől a népdaléneklés — a „Tavaszi szél” — országos mozgalmáig mind bizonyító ténye a lenini kontinuitás elvének, a „megőrizve-meghaladás” gyakorlatának. S annak ellenére, hogy ma már a hagyományok ápolásában egyre kevesebb a félreértésre okot adó baklövés, mégis szólnunk kell — legalább néhány szó erejéig — a hagyomány társadalmi-politikai, diakrónikus megközelítésű értelmezéséről. (...)

A CSKP KB 1970 decemberében összegezte a CSKP XIII. kongresszusa óta a pártban és a társadalomban kialakult válság tanulságait. Ez az elvi jelentőségű dokumentum kifejti, hogy az osztályszempont elsődlegességének és társadalmi fejlődésünk egyes szakaszainak figyelmen kívül hagyása, a pártélet lenini normáinak mellőzése, a szubjektivizmus és a nemzeti közömbösség, valamint igen sokszor éppen ennek ellenhatásaként jelentkező nacionalista túlhajtások készítették elő a talajt a revizionizmus és az imperializmus ideológiai diverziója számára. Jelenünk kérdéseinek nemzetközi beágyazottsága mellett az említett dokumentum jelentős figyelmet szentel a történelmi szemlélet, azaz a hagyománytisztelet kérdésének is. A múltban sokan nem tudatosították, hogy a hagyomány nem statikus, lezárt, mozdulatlan, hanem a súlypontokat változtató,