Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - HAZAI TÜKÖR - Morvay Gyula: Tardoskeddi mondandó
cselédség egy része Tardoskeddre Jött lakni, a faluban 1—1,5 százalék szlovák lakosság volt (Balogh Pál: A népfajok Magyarországon). A mesés gazdagságú plébánia idegen nemzetiségű plébánosokat vonzott: cseh, szlovák, német papok ülték meg a falut. Machovics (azaz dr. Csápory Gyula) plébános itt írta meg mennydörgő könyvét a szabadkőművesek ellen. Más papok a Binder-eket Pintér (Pintér)-eknek írták be; állítólag a Morvayak neve is Mora (Mora-i) volt. A holtág neve: morotva, mora; valamelyik ős halász volt, nevét — állítólag — a pap megváltoztatta — Morvayra. Az egyház türelmetlensége miatt évszázadokig egyetlen egy másvallású sem élt a faluban, kivéve az izraelita kereskedőket; száz esztendők után egyetlen egy református ember (kocsmáros) jött a faluba. A tardoskeddi parasztember is mindent maga készített, hiszen 15 kilométernyire volt Érsekújvár. Legfeljebb Vágsellyére, Surányba, Komjátra kocsizott, messzebb nem. A fakanáltól kezdve a kanalason át a tömzsökös mozsárig („mázsár”), az ekelóig mindent maga faragott. Töly (tölgy), szil, gyertyán és agacs (akác) került a keze alá. A régi öregek a zord teleken átjártak Komjátra — szlovákot tanulni, onnan meg magyar szóra jöttek át az emberek a falunkba. Két nagy emberi szertartás volt az életben: a lagzi és a temetés. A toll- és a kukoricafosztás, a házépítés, az aratás és a nyomtatás összehozta, együtt tartotta a tardoskeddieket. Ma már nem él az ősi szokás: a menyasszony, hajnalban, vállán az ártatlanságát bizonyító lepedővel, férjével együtt az utca végi tóhoz ment, ahol kiöblítette a vásznat. Amikor a kikapós menyecske a temetőbe kísérte meghalt urát, készen volt a megszületett és ráhajított szólásmondás: „Temetőig jaj nekem — hazafelé van nekem”. Ősi szavaik is elmaradtak. Ma nem tudják a faluban, mit jelentett a régebben használt: „fédénás halál” kifejezés. „Sopollát” sem építenek a házban a szülő nő számára. Öreg Hegedűs Vincét a falu nyelvén kellett megkérdezni: — Micsiná ke? Amire Hegedűs rátette a szót: — Micsiná ke? Ike ke. Azaz: Mit csinál kend? — Mit csinál, kend? Ékel, kend. Kaszát ékelt az öreg. 1848-ban a tardoskeddiek szabadságharcosokat küldtek a közeli peredi, zsigárdi csatába. Sokan ottmaradtak. A faluszéli „Ordonáncos réten” éjjel-nappal lovak, fogatok álltak Kossuth serege számára. És aki „nem tette a regulát”, aki tétlenkedett, késett, vagy ne adja az ég! — lovat kötött el, annak „azhelybéli felhúzás járt”. Mindig „Mungó-párti” volt a falu népe. A választásokat nem szerette; Újvárban is „hordó- politika” járta, amely a falu pereméről leszakadó szegényparasztokkal, zsellérekkel — „a kódisokkal” — szóba sem állt, pedig a duzzadó számú proletariátus messze vasútra járt, 12 krajcárért répát ritkított az uradalmi földeken. A szabadságharc után erre vágott Európa ütőere. A tardoskeddiek gyötrődve adtak egy darabot földjükből a vasútvonalnak. A reakció, a papság elhíresztelte, hogy „az ördög kocsija” jár majd a síneken, se lovak, se ökrök nem húzzák, mégis szalad majd — nem is istentől való az a micsoda. Az első mozdonyt, a „tüzes szemű ördögöt" harminc fanatikus tardoskeddi gerendával megakasztotta, a mozdonyvezetőt lekergették, a mozdonyt csáklyákkal a Nádérbe döntötték. Mind a harminc ember 30 napi áristumot ült az újvári börtönben, közöttük volt Morvay Márton is, akinek a „kvé- tanciáját”, hogy leülte az áristomot, sokáig őrizte a család a mestergerenda alatt az öreg zsoltárban. A szabadságharc után tönkre nyomorította a falut a „bekovártélyozás”; minden háznál tiszt, altiszt, katona és ló állomásozott. Ember, állat teljes eltartásáról a tardos- keddieknek kellett gondoskodniok. Keserű esztendők voltak ezek. Ráadásul az egyik esztendőben Ferenc Jóska felesége Nagysurányba ment. Megnézte a kis vízimalmot, ahol ötesztendős búzát őröltek a császári konyha számára. A forgós csákójú tisztek meg áthintóztak Tardoskeddre, hogy azokból a messze földön híres fekete paripákból kettőt megvesznek a császárnak. Öreg Hegedűs Péter megkötötte magát — nem volt eladó lova, pedig nullás lisztet kaptak azok az állatok abrakra. Péter felesége1 meg korpával sütött. „Nincs eladó lovam. Még a császárnak se. A császárnak sehogyan sem, semmiért sem adnám el, mivel Aradon felaggatatta a magyar mártírokat”.
