Irodalmi Szemle, 1975
1975/7 - Andruška, Peter: A hegyeken túl van a hazám
gyerekjátéknak tűnt a feladat. Az első csaták után büszke voltam magamra, örültem, hogy túléltem a veszélyt, úgy éreztem, engem szándékosan kikerülnek a golyók, sőt Maťovčík nemegyszer sebezhetetlenkénit dicsőített. Ne haragudj, mondta ilyenkor, neked nem ártok a beszédemmel, a többiek meg hadd mulassanak egy kicsit, nevetne köny- nyebb az élet... Rá akartam mordulni: és könnyebb meghalni, de tudtam, hogy ilyet nem mondhatok, legalább ebben a fiúban éljen a remény, hiszen lehet, hogy éppen a sebezhetetlenségemről való fecsegése táplálja benne a hitet, hogy én is meg ő is, vagyis mindketten szerencsésen végigcsináljuk a háborút. Bolond gondolatok voltak ezek. De milyen is volt a valóság, mely ránk várt? Ö, csakugyan: milyen is volt? Délben támadásba lendültünk. Felázott lejtő emelkedett előttünk, melyet szünet nélkül tűz alatt tartottak az ellenség aknavetői és lövegei. Lassan haladtunk előre, lépésről lépésre, a németek szívósan védekeztek, előnyt élveztek, magaslati rejtekhelyükről idejében észrevették a mozgásunkat. Kimerültünk, sarkunkra hágott a fáradtság, árnyékként kúszott a nyomunkban, nem tudtuk lerázni. De megtorpanni sem lehetett. Összeszorítottam a fogam, s egyre azt mondogattam magamban: fel kell jutnod a hegy gerincére, fel kell jutnod. Hogy megpillanthasd azt, amiről annyit álmodoztál... Nem volt közelebbi elképzelésem az útról, melyen egészen hazáig kell mennünk, otthonunk küszöbéig, csupán a hegyek és dombok és erdők vibráltak a szemem előtt; ez volt hát a valóság, mely az imént még csak várt reánk, a valóság, melybe immár mi is beletartoztunk, Maťovčík, Medek, Vojta meg én, és a többiek valamennyien, az egész szakasz, az egész hadtest. Nedves ruhánk besározódott, a nyirkos hidegség csontomig hatolt, csak a ropogó géppisztoly lopott belém valamiféle melegség-képzetet, úgy rémlett, fegyvereink átvörösödött csöve ugyanazt a meleget árasztja, amelyet otthon, a kemence mellett éreztem. Furcsa, hogy még ekkor is a szülőföldemen kalandoztak a gondolataim. Gondolnom kellett valamire, nehogy pánikba essem, úrrá ne legyen rajtam a halál- félelem, mely bajtársaimat gyötörte. Észre sem vettem, mikor kapcsolódtak be a harcba a tankok; az ellenség géppuskafészkeit és aknavetőit lőtték, s gyorsabban nyomulhattunk előre. Mind közelebb kerültünk a hegyoromhoz, pár lépés még, fiúk, és a miénk lesz. Maťovčík egy pillanatra fölemelkedett, megeresztett két-három rövid sorozatot, fölfelé szaladt a hegyoldalban, majd újra lehasalt; rémülten néztem, mit művel, a közelében csapódott be egy lövedék, vége van, gondoltam, meghalt a cimborám, nekem mondogatta, hogy megjárom egyszer, íme most ő járt mégis pórul... Düh és sajnálat kavargóit bennem, miközben feléje másztam, láttam, hogy fölveti a fejét; na végre, mondta szinte bosszúsan, már azt hittem, odafagytál a földhöz, gyerünk! Elpusztíthatatlan legény! Előretörtünk. Maťovčík egyenesen a magaslatnak, én kissé jobbra tőle. Az akna- és gránáteső csendesedőben volt, az ellenség visszavonulót fújt, vagy talán még maka- csabb védekezésre készült fel. Magunk mögött tudván a tankokat, könnyebb szívvel csatároztunk. Nem vettük számba, hány bajtársunk sebesült meg, elesett-e valaki, nem értünk rá hátrafelé nézegetni, csak a magaslatot, a szerencsétlen magaslatot akartuk mielőbb lerázni a nyakunkról, mert elfogta előlünk a világosságot, egyre nagyobbá tor- nyosodott előttünk és lövöldözött reánk. Tarts ki még egy kicsit, rögtön bevesszük, hangzott Maťovčík szava valahonnan, tüzelj, kiáltott rám, ereszd rájuk az egész sorozatot, én meg majd ... Nem fejezte be a mondatot, ehelyett izmait pattanásig megfeszítve, minden erejét a karjába gyűjtve nagy ívben elhajította a kézigránátot; jól célzott, a gránát éppen a géppuskafészekbe hullott. A géppuska elhallgatott, s mi, ki akarván használni a lehetőséget, mely az ilyen esetekben adódik, előbbre nyomultunk. Ám ekkor nagyot reccsent valami mellettem ... Lebuktam a földre, éles fájdalom hasított az arcomba, elöntött a vér. Végem van, villant át az agyamon, bizonyosan ez a vég, s csodálkoztam, hogy nem érzek sem félelemet, sem keserűséget, sőt közönyösen mérem fel a helyzetemet. Csak később, amikor valaki megrángatta a kabátom ujját, s mintha valahonnan a távolból Maťovčík hangját hallottam volna, csak akkor rezzentem össze és akartam kinyitni a szememet, de az iszonyú fájdalomtól majdnem elájultam... — Szedd össze magad — szólt hozzám Maťovčík, —• jönnek a szanitécek, elvisznek a kötözőhelyre. Hallgattam, reszketett a testem, akárcsak alattam a föld, lépések dobbantak, tudtam, hogy a bajtársaim tovább rohannak.
