Irodalmi Szemle, 1975
1975/6 - MŰFORDÍTÓI VERSENY (3.) - Moyzes Ilona: Ahol meghaltak a fák
tioz, de három éve gyakran visszagondol különös, szomorú varázsára, ami akkor megejtette. A sorsközösség, a kíváncsiság, a félelem vitte el aznap. Mert Boldogasszony- falváinak is víz alá kellett kerülnie, mint az ő régi portájának. A falu lakóit a városba telepítették. Külön hosszú utca épült számukra emeletes bérházakkal, amely a falujuk nevét viselte. Állítólag a fiatalok jól megvoltak, de az öregeknek egy idő múltán elment az étvágyuk, szemüket elkerülte az álom, életük elvesztette az értelmét, csüggedten néztek bele ia végtelenbe, ahonnét riadt kérdéseikre nem jött válasz, s tanácstalanságukban egyszerre csak meghaltak. Tizen az utolsó hónapok folyamán. S nem segített sem orvos, sem medikamentum. Kontrík tlszteletes úrnak ugyancsak meggyűlt a baja, sokat kellett utaznia, hogy volt híveit azok utolsó kívánsága szerint ő segítse az Űr színe elé s megszentelje az „idege n” földet, a városit. Ez a hír járta, s amikor fülébe jutott, gondolkodás nélkül kocsira ült, hogy a lerombolt falu tiszteletesétől megtudja az igazat. Mi tagadás, ő is öreg már, bár nem érzi a korát, de annyi bizonyos, hogy másra sem gondol, mint a régi portára, halott szüleire. gyerekkorára, mint az imént is, és neki is elkerülte szemét az álom, de még az étel sem ment le sokszor a torkán. Meghalni azért csak nem szeretett volna, neki még tervei voltak, dehát ha Így áll a bál, az ember nem tudhatja... Inkább meggyőződik róla, hogyis állnak a dolgok, milyen furcsa nyavalya viszi a sírba a szép nevű falu volrt lakóit. A kocsiját az alvégen hagyta, saját szemével akart látni mindent, bár az öreg pap a felvégen lakott, s jó hosszúra nyúlt ia falu, amelyben olyan csend honolt, mint a ha- lottasszobában. A félig lerombolt házak ablakszeme bambán meredt a semmibe, nem kérték többé senki segítségét. Pedig a házak még élitek. De akkor sem támadtak volna föl, ha újra Kezdik építeni őket. Valami meghalt bennük, örökre és visszavonhatatlanul. Egy pillanatra megtorpant. Magára ismert bennük. A megszilárdult közönyre, amikor minden mindegy, az egyetlen út a megsemmisítő és végleges halál, ahol nincs gondolat, nincs emlék többé, s nem kell öröm, bánat, részvét, se vigasz, mert úgy sem segít, nincs feltámadás. Csak szél volt és csend, amely uralta a romokat, s a körülöttük fekvő mezőket, utakat, réteket is, ahol minden fát, bokrot kivágtak. A falu közepén elfolyó kis patak vizét felborzolta a szél. Az elhagyott udvarokban kerékpár és elnyűtt bútorcsonkok szomorkodtak, kócbabák, kiszolgált kocsikerekek, de legnagyobb meglepetésére némelyik kert a házak mögött ápoltan lélegzett feléje. A baloldali dombocskán egy fa alatt öregembert pillantott meg, aki tétován nézett maga elé, mintha elvesztette volna valamijét s most hiába keresgéli. Fölkapaszkodott hozzá: — jónapot, bátyámuram! — köszöntött rá jószívvel. — Annak ugyan befellegzett, öcsém, kár emlegetni. —. jó melegen süt pedig ... — Süt ám, csak éppen nem ránk. — Hát nem érzi a melegét? — Nem én, amióta elhagytam az öreg fészket. — Raktak maguknak újat a városban. — Raktak bíz’... De nem szabad madárnak vajó a kalitka, akármilyen ékes. Megdöglik az benne előbb-utóbb ... — Azt hittem, paradicsomnak érzik. — Az ám ... a paradicsom kiűzött Ádámja vagyok. Az Évám is elhagyott, nemrégen temettem. Pedig jóval fiatalobb volt nálam. Itt még kihúzta volna húsz esztendeig. — Aztán mi baja volt? — kapott hirtelen a szón. — Nem volt annak semmi baja. Csak éppen... mintha elfogyott volna körülötte a levegő, mint ahogy el is fogyott. Sóhajtott, lehunyta a szemét, és vége volt. Nem fájt annak soha semmije, hacsak a szive nem. De hát... el akart menni. El is ment. Először csak a városba, utána még a városon túlra: a temetőbe... Elhagytuk a földet, bennünket meg az Isten ... — Úgy tudom, el kellett menniük? — Nem kellett volna. A tó felett — reszkető ujjával jobbra mutatott — ott a hegyen, fölépíthettük volna az új falut. Mások is megtették. Mondtam én, magyaráztam, de
