Irodalmi Szemle, 1975

1975/6 - Ordódy Katalin: Kiküldetés (Regényrészlet)

elfogta az izgalom. Az intézetre gondolt, otthoni munkájukra, a szürke munkafolyamat egyes állomásaira, amikor az időnkénti siker fellelkesítette egy időre, aztán arra gondolt, mikor úgy tűnt, hogy az egésznek nincs is valami sok értelme. Most egyszerre érezte igyekezetük jelentőségét, hogy tudnak valamit a világnak fölmutatni, hogy a tudománynak ebben az ágában is összefonódtak, bekapcsolódtak az egyetemes tudományos haladás áramába.

Öten ültek egymás mellett, három cseh kolléga és ők ketten. Előttük állt a kis asztali zászló, hazájuk színeivel. Milan beszélni kezdett, és ő egy pillanatra lehunyta szemét. Fölemelő érzés volt tudni, hogy egy ország képviseletében lehet itt, s ezt az országot csak méltó módon szabad képviselniük. Most megértette, mit érezhetnek a sportolók, mikor nemzetközi versenyeken hazájuk színeiben indulnak. Persze, az más, ez a munka nem jár zászlófelvonással és himnusszal, és nincs is szó rivalizálásról, mégis ...

Hat felé járt, mikor az utolsó beszéd is elhangzott. A résztvevőkön már a fáradtság jelei mutatkoztak. Több volt a mozgolódás, a zaj. Jól fog esni Bálinttal az a fekete Néhány percig még a csehszlovák csoportban állt, beszélgettek, aztán ügyesen eltűnt közülük, és sietett a kijárat felé. A lépcsőkön váratlanul felbukkant Hertbia, és csatlakozott hozzá. Alig váltottak egy-két mondatot a délutáni ülésre, előadásokra vonatkozólag, mikor meglátta Bálint Volkswagenjét.

— Sajnos, Hertha, itt kell hagynom magát, mert várnak rám.

— Kár — Hertha a bejáratnál maradt, és nézett a nő után, látta, amint Bálint kilép a kocsiból, amint őt meglátja, karon fogja és elindulnak.

Nem presszóba vitte, hanem egy csinos, kicsit ódon hangulatú cukrászdába.

Beszélt Bálintnak a megnyitóról, az izgalmakról, Milan szerepléséről, a benyomásairól, s az látható élvezettel s ahhoz hasonló türelmes jóindulattal hallgatta, ahogy a komoly felnőttek a kedves gyermek csacsogását.

— Élvezd csak, amit még nyújtani tudnak neked. Különben, hogy ne legyen nagyon szomorú az estém nélküled, vacsorára hívtam Lemattinit, tehet értem egyet-mást, most a kiállításomat fogjuk megtárgyalni. Nem tervezek bankettet, mint amilyenen te veszel részt ma este, de ha sikerül vele elfogadtatnom, hogy kiállítsa öt-hat nagyobb városban a képeimet, a felvásárlóknál mindjárt kapósabb leszek. Már most sincs okom panaszra, de reményem lehet nagyobbszabású megrendelésre, akár magánszemélytől, akár az államtól.

— Örülök, Bálint, hogy jól mennek a dolgaid, ha már egyszer el kellett jönnöd hazulról ... De mondd csak, még most is biztos vagy benne, hogy el kellett jönnöd? Hátha ma is nyugodtan dolgozhatnál otthon. Végeredményben politikai vétséged nem volt. Semmi olyat nem csináltál, amiért a pártból kizártak volna.

— Látod, arra még nem is volt időnk, hogy elmondd, mi a helyzet odahaza. Mert amit itft hallunk, az megbízhatatlan értesülés. Különben... nem is nagyon érdekel. Rég a hátam mögöitt van már. Igazi barátom nem is volt, akinek a sorsát különösebben a szívemen viselném. Az öregeknek havonta küldök pénzt, mikor mennyit tudok, írogatnak néha, de hát mit tudnak írni nekem. Hogy anyám rosszul alszik, apám nehezen jár, fájnak a lábai, a szemén hályog nő, majd operálni fogják, és hogy mi újság a szövetkezetben. Aki hiányzott mellőlem, az te voltál, Judit. Őszinte vagyok: engem is meglepett. No nem az, hogy hiányoztál, de hogy ennyi ideig. És senki sem tudott pótolni.

— És megpróbálták többen is?

Bálint legyintett. Szóra sem érdemes, jelezte a legyintés.

— Vagy egy hónapja turistákkal akadtam össze. Az egyikük bodrogközi fiú volt, együtt jártunk iskolába, és később is, az iparművészetire. Ojvárott lakik, grafikus, sokat vele sem beszélhettem, a feleségével volt. Öt is Juditnak hívják. Már jó ideje megpróbáltalak elfeledni, mert hát, ugye, irreális dolgoknak nincs értelme, de ez a találkozás, a Judit nevű feleség úgy felkavart, hogy megírtam neked sebtiben azt a rövid kis levelet. Meg is bántam később. De akkor már utaztak a levelemmel. Pali megígérte, hogy Pozsonyban az állomáson feladja. Milyen jó, hogy írtam akkor. Bevallom, hiszek a sorsban. És most már biztos vagyok benne, hogy mi ketten összetartozunk. Ez az elrendelés.