Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Kulcsár Ferenc: A, b, c, d ... d, c, b, A
közöttük lépdelek egyedül (barátaim vörös, csatakos lovakon elvágtattak), s felgyűlt könnyeim, tudom, csak megtévesztő színházi díszletek. Homlokom elmosódik, szemem a hallgatag kő mása. Mégis, így látom, most látom a megismertek és megsejtettek arcát, kiket sokszor — borban — lekáromolfan, majd befogadtam s nem mondható tisztelettel öveztem. Nagyságuk fölnyitott, s ma rtíár innen tudom, márvány mese Abele, Káinja rám les-e, s a nehéz órákban máig is kiütik könyökömet a fejem alól — dolgozni küldenek. Tisztelet.) I Te fölszivárgó költemény, ki te vagyok és vagy csak én, vagy te felismerésem öröme s a titkolózó szomjúság: benned én meg az ifjúság. Hát van arcom, megmosakszom. Száritkozom, verset írok, s dolgok dolga, íme hírt hoz. J Apollinaire ezt mondja: „Ö ajkaink az ember egy új nyelvet keres melyhez egyetlen nyelv tudósa sem konyít” És: „Ahogyan az emberek hasonlók külsejük révén, ugyanígy, (azzal a végtelen változatossággal) hasonlók a költői Géniusz révén is” — teszi hozziá Blake. K A Valóság pedig így szól: Az ölemen rejlő őrültség ős-ködét én engedtem alá, bevonni téged, megkísérteni képességed, s ha kiálltad, beszélj fortélyaimról másoknak, azoknak, akikre ördöngösségem köde ránehezült, vagy rájuk nehezül majd rövid, mindenség-kísértő életükben. S teremtésnek nevezzenek engem, sose másnak, mert teremtés, teremtő mozgás a jellegem. Az ember (mert hol is találjak jobb kifejezést), az ember éhezik, pedig ott van előtte a kenyér, szenved, pedig ott van mellette társa teste. Az ember ezért azt kívánja, ami lenni akar, és azt akarja, ami lenni kíván. Legyen övé. Lennék a semmi, dús létemmel járnám a boldog boldogságot, mit tudnám én örök elmerülten, hogy résztvevőn csak fájok, egyre fájok. Hálája, bűne egy sem érne jónak, gonosznak dicstelen, senki-dáriusz, elomolva magam üdvét búgnám jeltelen. Lennék a semmi, dús létemmel lennék a minden-végtelen, s nem kellene egyre visszajárnom riadozva dalért énnekem.
