Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Kövesdi János: A vén szilfa könnyei
szembenéztem már vele. ítéljenek bármire, csak ilyen nyomorult, értelmetlen pusztulásra ne, hiszen nem vagyok bűnös ... — Csend! Pofa be! Az ítélet elhangzott — ordított közbe a százados. — Bekötni a szemét! Mindenki megrökönyödött. Végignéztem a szemeken. Sok katona, beharapva ajkát, úgy könnyezett, mint egy kisgyerek. Néhány pillanatig síri csend volt. Tikkadtan álltak a fák, augusztus eleje lehetett. Már-már azt reméltük, hogy megszólal valamelyik ülnök, és felmentik a tizedest. De akkor, bősz ábrázattal újra felordított a százados: — önként jelentkező! Senki se jelentkezett. Senki! Akkor kilépett a deszka mellvéd mögül a százados, körüljárta a bámészkodó honvédeket, és kiválasztott öt cigányt. Nagy tizedest odakísérték egy vastag szilfához. Ott is temették el szegényt a tövében. A helyettesét, Havasi őrvezetőt, ő valahová Magyarországra való volt, hét évi, a raj többi tagjait két-két évi börtönre ítélték. Azzal, hogy majd letöltik a háború után. Mindezt csupán azért, hogy megfélemlítsék a többi katonát. Ez persze nem volt az egyetlen ilyen eset. Ám egy hadsereget nem lehetett megfélemlíteni. És különben is — ia katonák nem gyűlölték eléggé az ellenséget... És haza vágytak: a falujukba — a családjukhoz. Igazában ez a kettő jelentette számukra a hazát: a falu meg a család. Az elítéltek, akiket elrettentő például állítottak, negyedik nap éjjel valamennyien megszöktek. Havasi egy társával egyenesen át a zűrjén szakaszhoz, ahol — később kiderült — az elrabolt őr várt rájuk. A szökésüket követő reggelen egy nagy keresztet találtak a vén sziilfa törzsében. Bajonettel volt belevésve. És a táblán, amit a kereszt alá akasztottak, ez állt: Bocsásd meg gyávaságunkat Halálodat nem feledjük Nyugodj békességben Társaid A vén szilfa törzsében kristálytiszta nedv szivárgott. Csendesen körülfolyta a keresztet, és a talpvonalnál pici patakká alakult. A patak, eláztatva az öreg fa kérgét, lassan csörgedezett alá. Le a magyar katona fejfájához. Néha kimentünk a tizedes sírjához, és elnéztük az egyre apadó patakocskát. Csak mi tudtuk, hogy a le-lehulló cseppek a vén szilfa könnyei.
