Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Jurij Nagibin: A hetes számú ház
Jurij Nagibin a hetes számú ház Létezik egyfajta mechanikus emlékezet, mely szerfölött szükséges és hasznos: megőrzi számunkra az atyai neveket és a vezetékneveket, a telefonszámokat, címeket, a családi ünnepek dátumait, segítségünkre van a vizsgáknál és egyáltalán sok irányban megkönnyíti mindennapi életünket. Ugyanakkor a másik, a lelki emlékezet, az valamiféle alkotási fajta — de egyáltalán nem támaszkodhatunk rá. Minél fejlettebb ez az emlékezet, annál kétesebbek az adatai. Csak fenntartásokkal hihetünk neki, valahogy úgy, mint ahogyan elhisszük, hogy a költő személye azonos a lírai hőssel. A lelki emlékezet is költő, válogat, csiszol, feldolgozza az életjelenségeket, még mielőtt helyet szorít nekik magában. Az emlékezet munkája nem tudatos munka, pontosabban: tudat alatti alkotás. Ennek kellőképpen tudatában kell hogy legyen az ember, ha a múltról szándékszik beszélni, s ha becsületes akar maradni önnön szemében. Valóban lehetséges, hogy minden alkalommal, amikor a Zlaitousztovszkajából az örmény utcába mentem — ami gyakran megtörtént — halványkék volt az ég, s áttetsző fehér felhők lebegtek rajta, és a hetes számú magas ház sarka, melyet bearanyozott a nap, az ég kékjén a felhők felé úszott? A legfölsö emelet magasságában, közvetlenül a tető alatt levő sarkára gondolok a háznak. Állandóan jégcsapok vilióztak ott, a tetőpárkányról csüngve alá, de a ház sima, aranyglazúros fala többnyire száraz volt, mint nyáron. Ebben teljesen az emlékezetemre bízom magamat: szokás szerint akkor ballagtam végig a Zlatousztovszkaján, amikor hazafelé tartottam ,a könyvárusításból. Ez a Kínai fal mellett folyt, és tavasztól őszig tartott. Ám, télen csak akkor jutottam el a Zlatousz- tovszkaja utcába, ha kijártam a fémmunkásklub melletti öreg jégpályára. Ránk, „örményekre”, ott ferde szemmel néztek, néha meg el is űztek bennünket, ezért csak ritkán mertünk mutatkozni az „ellenséges területen”. A kőburkolatú szűk Zlatousztovszkaja, melyet két oldalt burkolt járda szegélyezett, meredeken fut fel az örmény utca felé. Most, hogy átépítették, már nem annyira meredek. Lentről úgy tetszett, hogy a hetes számú házra támaszkodik. A dombtetőn mere- dező ház megasabbnak és méltóságteljesebbnek hatott, mint a valóságban. A tető alól előkandikáló fénylő házsarok olyan magasságban trónolt, hogy önkéntelenül hátra kellett hajtanom a fejemet, ha gyönyörködni akartam benne. Az enyhe szédület is, mely akkor fogott el, ha hosszabb ideig álltam hátraszegett fejjel, hozzá tartozott a bennem szétömlő örömhöz, sőt még fokozta is azt. De mi váltott ki bennem boldogtalanságot, milyen képeket festett elém a képzelet, mi töltötte meg a lelkemet remegéssel, reménnyel és elragadtatással? Már említettem az „úszni” szót... Igen, ia ház sarka úszott, vagy feléje úszott az ég a felhőkkel. A legegyszerűbb volna azt mondani, hogy a tenger tűnt fel előttem, hátán egy hajó orrával — ezek ugyanis a gyermeki romantika mellőzhetetlen attribútumai. Egy ideig meg is elégedtem ezzel az egyszerű magyarázattal, míg egyszer hirtelen eszembe nem jutott, hogy sohasem voltam igen oda a tengerért. Először nem szerettem a tengerről szóló könyveket, később magát az igazi tengert sem. Nyomasztott az egyformaságával. Nos, persze, sokféle is szokott lenni: ma nyugodt, holnap nyugtalan, esetleg viharos is. Ha csendes, a csendessége untat, ha pedig viharos, akkor a hullámverés, a robajlás és a vízcsobogás egyhangúságával, diszciplínáit rendetlenségével bódltja el az embert.
