Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - Szántó György: Beszélgetés Garai Gáborral az alkotásról és a barátságról
Csokonai, Petőfi, Ady is, hogy csak a legjelentősebbeket említsem, Debrecenben éltek és alkottak. Hogyan hatott rád a hagyomány, a légkör? — Én már Budapesten születtem. Debrecen csak áttételesen, anyámon át hatott rám. Igen nagyra becsülöm az ő nemzedékét, amelyhez a mai kultúráiét olyan kiválóságai tartoznak mint például Kardos László, Kossuth-díjas egyetemi tanár. Bizonyára tudod, hogy nem csak műbiráló és irodalomtörténész, de kiváló műfordító is, sőt több cseh és szlovák költemény fordítója. Ö is Ady városában kezdte ... — Mikor és hogyan kezdtél el verset írni? — teszem fel az obiigát kérdést. Igen komolyan válaszol: — Első verseimet Ady hatására írtam, költészetének csodálója és követője lettem. Vonzásából azonban elég hamar kikerültem, idejekorán rájöttem, hogy Adyt követni igen nehéz, s aki a nyomába szegődik, az menthetetlenül utánzója lesz. Később eljött József Attilának és művének megismerése. Ez a költő úgy hatott rám mint szinte kivétel nélkül minden mai magyar költőre. Az ő hatása volt, hogy kommunista lettem, s elköteleztem magam a munkásosztály és a szegények ügyének, ami persze eléggé hosszú folyamat volt bennem, míg aztán a költészetemben is meg tudott jelenni. — Diákkorodban tudatosítottad-e már, hogy költő leszel? — Őszintén szólva, mit sem terttem ennek érdekében. Nem mentem a bölcsészkarra, közgazdásznak jelentkeztem. Aztán otthagytam a főiskolát és 1958-ig a MÁV női dolgoztam. Néhány versemet közölték a lapok, s mire megjelent az első kötetem, már belenyugodtam abba, hogy bármi más is legyen a kenyérkeresetem, a költészet engem mindenütt megtalál, nem tudom kikerülni. Legbensőbb indulataim és érzelmeim versben törnek elő. Midőn ezzel számot vetettem, dolgozóként kezdtem el s fejeztem is be a bölcsészkart, magyarszakos diplomát szereztem. — Csodálatraméltó a kitartásod. Dolgozni, tanulni, írni... S tudom, családos ember vagy! — Ötvenháromban nősültem, ötvenötben született a fiunk, egyetemre jár, biokémikusnak készül. Elgondolkodik. Igen szereti a családját. Pár percig nem zavarom gondolatait, csak figyelem őt. Garai Gábor, a költő, akit nemcsak ismer, de szeret is a szülőföldje... Kétszer kapott József Attila-díjat, 1965 óta Kossuth-díjas, Budapest a Pro arte aranyéremmel tüntette ki. Előttem versesköteteinek, tanulmánygyűjteményeinek, műfordításköteteinek jegyzéke; kisebbfajta könyvespolc telne meg műveivel. S előttem ő maga, a szerény, közvetlen ember, akinek arca és magatartása mély emberséget tükröz. Hasonlóképp eddigi munkássága. Garai észreveszi, hogy egy vastag kötetben lapozok. A szenvedély évszakai című könyvét tartom kezemben. — Az 1972-ig született verseimet foglalja magában. Persze, nem mindent — teszi hozzá mosolyogva, — a leggyengébbeket kihagytam. Ám a tizennégy—tizenöt könyvemből e hatszáz oldalas kötetbe felvettem mindent, amit értékesnek tartok, ami véleményem szerint megérdemli, hogy könyvben őrizzék meg. — A költeményeid sok mindent elmondanak rólad. Van-e vers közöttük, amely az ars poeticádat fejezi ki? — Olyat többet is írtam. Mindjárt a könyv elején olvasható az egyik, Rózsa a címe, 1961-ben írtam. Egy másik ilyen versem az Artisták, a rákövetkező esztendőben született. Ez a költemény egyike a legismertebbeknek hazámban. Fő gondolata az, hogy ketten, akik a trapézen végzik mutatványukat, életre-halálra egymásra vannak utalva, s ezt az egymásra-utalságot, ennek szükségét érzem át a mi korunkban. A szocializmus korszakában. Nemcsak a költő, nemcsak minden egyes ember, hanem az egész emberi társadalom számára is elsőrendű az egymástól függés tudata. Ha az egyik hibázik, a másik életével fizethet rá. Ha az egyik csak önmagára gondol és a másikról megfeledkezik, mind a ketten leeshetünk a trapézról, s esetleg nem lesz alattunk háló, amely megmenthetne minket. Garai látta, hogy az imént a Szenvedély évszakai című kötet bevezető sorait olvasgatom. Egyetértünk abban, hogy ennek az ajánlásnak zárósorai fejezik ki a legkerekebben költői szándékát, s egészítik ki krédóját.
