Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Helena Dvofáková: A művész és napjaink hősei (Beszélgetés Miroslav Válekkal)

közvetítésének és befogadásának formái, módszerei változhatnak, és bizonyára változni is fognak, de lényegük változatlan, ön azt kérdezi, hogy mikor jön világra nálunk korunk pozitív hőse, és ki lesz a teremtője. Karéi Čapek írta egyik fejtegetésében, hogy a művész teremtő. Ne jósoljuk meg tehát a jövőt, és ne kontárkodjunk bele a mesterségébe. A kor éppúgy megszüli a maga hőseit, miként ők a maguk módján perspek- Uvikusan, hosszútávon alakítják korukat.

— Fentebb „az alkotók közösségi törekvéseit” említettem, s ez a kollektív hős fogalmát idézi föl bennünk. Társadalmunkban a közösség egyre nagyobb szerepet kap. Az egyén, főként a munkafolyamatokban, számos dolgot nem tud egymagában megoldani, üe a ma emberének életében is egyre több alkalom adódik arra, hogy a közösség — barátok, munkatársak, társadalmi-közigazgatási intézmények — segítségével éljen. Fájdalmaiban, bánatában s a különböző bonyolult élethelyzetekben is. Hogy tükröződik ez az irányvonal a jelenlegi művészetekben? Van-e reménye az ilyen közösségi hősnek (például egy kutatócsoportban) vagy pedig egyáltalán „közösségi környezetnek”, hogy magával ragadja és lenyűgözze az olvasót, a nézőt? A művészi alkotások ily megformálása nem gátol-e abban, hogy a személyiségek lényegét meglássuk?

— A kérdés egészen klasszikusan hangzik: létezik vagy létezhet-e egyáltalán közösségi hős? Bizonyára. Akkor, ha az egyének sorsa, vágyai közösségek sorsáv,1 válik. Vagy Leningrád védői, illetve az ókori spártai harcosok, akik Thermopüllénél estek el, talán nem kollektív hősökként szerepelnek a tudatunkban? Igen, de ha elgondolkodunk sorsuk fölött, egyénenként is élnek bennünk.

Említette, hogy társadalmunkban egyre nagyobb szerepet kap a kollektíva. Olyan igazság ez, amely olykor önmagát cálfoljia meg. Közös munka nélkül sok esetben valóban nem bodogulhatnánk. Ogy látszik, a nagy igazságok magányos felfedezőinek kora visszahozhatatlanul lejárt. A tudományos problémák olyannyira bonyolultak, hogy megoldásukhoz nemcsak a tudósok csoportjainak, hanem gyakran nagyon bonyolult szerkezetű gépeknek is hozzá kell járulniuk. És mindjárt hozzátenném, hogy ezeket a gépeket sokszor már maguk a tervezők sem tudják közvetlenül uralni, s ehhez ismét újabb gépek szükségesek. Olyan területre jutunk tehát, ahol nemegy megválaszolatlan kérdéssel találkozunk. Ki vagy mi marad meg mindebből bennünk és a művészetekben: a számítógépeket tervező emberek, az űrlaboratóriumok működését irányító számítógépek, vagy a világűr rejtelmeit fölfedő űrlaboratőriumok? Legyen bárhogy, a gépek mindenképp csak korunk kellékei, s egyedül csak a gépeket irányító emberek erkölcsén, az ép személyiségen és a társadalom szerkezetén múlik, hogy ezek a kellékek végeredményben ne forduljanak ellenünk, hogy az életünket szolgálják és ne a pusztítást segítsék.

Ogy látom, hogy az erkölcs problémája kerül előtérbe, amely végül is eldönti, hogy az ember felelősséget vállalhat-e cselekedeteiért vagy sem, s hogy milyen legyen e felelősségvállalás formája. Ilyen nézőpontból a közösségi hős is létező és létezése szükségszerű. Távlatilag azt a felvetést is megkockáztathatnánk, hogy kollektív hőssé az a társadalmi szerkezet — személy szerinti meggyőződésem, hogy a szocialista és a kommunista — válik, amely biztosítani képes az emberiség jövőjét. Történelmi szempontból (a közelmúltban és régebben történtek ismeretében) bizonyos, hogy a munkásosztály is kollektív hőssé, s a marxizmus-leninizmusnak köszönhetően a haladás hordozójává, átvitt értelemben pedig az emberiség létének zálogává vált. Visszatérhetünk tehát ahhoz, amiről ebben a beszélgetésben már szót ejtettünk: annak fontosságához, hogy az ember ne csak jól képzett szakember, hanem ember is legyen a sző igaz értelmében, hogy olyan társadalomban éljen, amelyik biztosítja számára, hogy a tudomány és technika nyújtotta lehetőségek ne forduljanak ellene. Napjainkban ezért is nélkülözhetetlen a művészet.

— Melyik művészeti ágban jelenik meg legkifejezőbben korunk hőse? Az ilyen típus megrajzolásában nyilván a színház rendelkezik a legjobb lehetőségekkel, ahol a színész

— hozzáadva saját személyiségét — életre kelti az író által elképzelt hőst. Nem ilyen egyszerű ez például a zenében vagy a képzőművészetben: milyenek ezen a téren a lehetőségek a jelenkor kiemelkedő embereinek, illetve cselekedeteik és életük megformálásában?

— A művészet melyik területe a legalkalmasabb a pozitív hős megformálására? Melyik műfaj ad erre legjobban lehetőséget? Ön feltételezi, hogy elsősorban a színház.