Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - Ján Smrek: Gyönyörű játék - Mihai Beniuc: Fényes fároszok - Anna Ahmatova: Szerelmi napló

Ján Smrek

Anna Ahmatova

gyönyörű játék

A világ mintha

nagyon öreg volna,

mert mogorva, akár a boszorkány.

Ne fogj át ezért egy egész ötszázéves erdőt,

szögezd tekinteted egyetlen suhángra.

Te lányka, ki itt előttem lépdelsz, lassíts, ne fuss.

Illatozó tested fenyőolajából csak egy csöppnyi érje a szívem.

És ne bándd, hogy a hajnal hívogat:

a hajnalok királynője vagy nekem; ne rontsd el egyetlen gyönyörű játékom, fogd vissza a lépted, maradj közelemben, egy pillantásom még tán csodát teremt.

Mit ér nekem ma egyetlen óra?

Ha úgy akarom, ököllel vágok belé: áljon meg az idő.

Lassíts, ifjúság, lassíts még egyszer, hadd szülessen még egy költemény: az újabb versekért hátha egészen újjászületnék.

Tolvaj Bertalan fordítása

Mihail Beniuc fényes fároszok

A csúcs közelében fogynak a csapások, s szilajabb a szél is, növekszik haragja, meredek az ösvény, s alighogy meglátod, az égbolt határán sziklatömb takarja.

A völgyben a szelek párákat kevernek, hallgató fenyőfák figyelnek előtted, őrködik az erdő, vak homályba dermed, s fény-nyilak gyúlnak, a lomb közé

betörnek; lelkesen biztatnak: kapaszkodj csak

feljebb,

a magasban látszó hófödte oromra, amelyen hajnalban pírfátylak derengnek, s szikrázva ég, ha a verőfény bevonja. Látod és eltűnik, s újra látni fogod; fároszok fényeit gyűjtsd össze kévébe. Éjszaka van. Ügyelj! Csillag-eső zuhog.

Ne csüggedj, eltalálsz álmaid földjére.

Veres János fordítása

szerelmi napló

Féltékeny volt, gyöngéd s a vágytól

részeg,

elhódította csókom, mint a Nap; s mert kínozta a múltba-hívó ének, elpusztította kék madaramat.

Egy alkonyon bejött, és szólt vidáman: „Szeress, írj verset, s őrizd örömöd!”

S én madárkámat nyirkos földbe ástam az égerfák alatt, a kút mögött.

Nem fogok sírni, váltig azt ígértem, ám szívem kő lett, rajta zord fagy ül. Űdöngök, s mindenütt várom, remélem, hogy nyájas dala újra felrepül.

Kedves vándor, mesze vagy már, halld meg mégis hangomat, hajnalt gyújt a látóhatár, égi gyertya pislogat.

Erre fordítsd pillantásod, vándor, s fényét ne takard, oda nézz, hol sárkány tátog: ősidőktől fogva-tart.

Sárkánybarlang mélyén lakom, ahol nincs jog s kegyelem, korbács függ a sötét falon, belémfojtja énekem.

Megbetegszem, s a tűzzel bélelt ágyon lázálmomban sok árnykép felkeres, a parti hűs fasort is viszontlátom, melyben bolyongó szellő lengedez.

Vendégek jönnek tán a túlvilágról, néhány bús száműzött is bekopog; s te — egy gyerekkel lépj ki a homályból kire régóta vágyva gondolok.

Édes szőlőt eszem majd kedvesemmel, bort is iszunk, édes lesz s jéghideg, s nézésünk vízesés függönye lesz, mely magasról hull alá s a köveken habosan sistereg.

Veres János fordítása