Irodalmi Szemle, 1975
1975/4 - HAZAI TÜKÖR - KOMÁROM ÉS VIDÉKE - Szénássy Zoltán: Csokonai Komáromban
Csokonai ezután ismét vándorbotot vesz a kezébe, s az esztendő hátralevő részét, sőt 1798 elejét is utazgatásokkal tölti. A Dunántúlt járja, és még Festetics grófot is fölkeresi, hogy .. tisztelettel és alázatossággal professzori hivatalra” ajánlja magát. Keszthelyen kapja kézhez Lilla levelét, melyben hűségéről biztosítja őt: „Kedves drága Lélek! Én. élek és vígan. Azt hallom, az úr is vígan mulat Keszthelyen. Én az urat óhajtom várom is, mindazonáltal mikor legjobban véli az úr, akkor jöjjön. Ha soká késik, addig a Lidi is férjhez megy. Ezzel maradok az úrnak hűséges fúliannája.” Csokonait nem is kellett kétszei kérnie, és a költő Júlia napra ismét visszatér Komáromba, hogy szerelmével ünnepelhesse meg annak névnapját. Ezt a találkozást örökíti meg a Komárom, február 16. 1798 című versében. A szülők azonban biztosabb jövőt óhajtanak leányuknak, mint a lyukas zsebű vándorpoétáét, s a jómódú dunaalmási kereskedőhöz, Lévai Istvánhoz kényszerítik Lillát. Március 20-án meg is tartották a kézfogót. A költő ekkor ismét Keszthelyen tartózkodik, itt értesül az eljegyzésről. Kétségbeesetten rohan vissza Komáromba, de a megtörténteken már nem tud változtatni. Lilla, amikor Csokonai hűtlenséggel vádolja őt, csalt annyit mond: „Nem is bánom, nem is tehetek róla.” Csokonai, aki hónapokat vesztegetett az állásszerzéssel, most már magát vádolja Lilla elvesztése miatt: „Én voltam a hibás kedves Angyalom! Hogy ily soká késtem dolgaimmal." A kézfogót követő napon meg is írja búcsúlevelét Lillának. „1798. 111. 21. Komárom. Lilim! Én téged még most is halálomból szeretlek: mégis Lilim! Öh szeretett Lilim! Ez a levelem utolsó hozzád az életben. Most zárom be végképpen azt az édes barátkozást, melyet veled szinte kilenc holnapig kóstoltam, s azt az örömöt, melyért irigyeim lehettek az angyalok. Most látod mégegyszer és többé nem, annak a hív kéznek vonásait, mely a tieddel kérkedett, mely a Te kezednek örökös bírásával kecsegtette magát. Ah, édes de múlandó remény! Mu- landóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmat cseppnél, melyet az első napsugár szárászt ki a fakadó rózsa bimbónak öléből... Lilla többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden reménységemnek az én szívem az én lelkem a holtig, a holtig való magányosságra, az emésztő búra és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek élek s Lilla én reám nézve megholt, — igen is megholt, — örckre megholt ő énreám nézve ... Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezetedet viszem magammal. Üres lesz az én szobám tetőled, de szívemben mindenkor jelen leszel. Elmegyek Keszthelyre, Te pedig Almásra... Légy oly boldog, hogy én soha eszedbe ne jussak ... Isten hozzád! — Csókollak — még egyszer — a legutószor csókollak. Ah elvesztett kedves Lillámi Isten hozzád! Professzor Csokonay." Lilla, aki a „tyrann törvénynek” engedni volt kénytelen, rövidesen férjhez megy Lévai Istvánhoz. A szülők — nehogy valami váratlan esemény megzavarja elképzelésüket — siettették az esküvőt, s alig tíz nappal a kézfogó után, március 30-án Lillából Lévai Istvánná lett. Csokonai ekkor már messze járt Komáromtól. Tápay Szabó László szerint: „Mindszenti Sámuel lelkipásztor összeadta Vajda Julianna leányzót Lévai Istvánnal, s a lakodalom után az ifjú pár Dunaalmásra költözött.” A reményt és szerelmet vesztett költő A tihanyi echóhoz című versében mondja el szive fájdalmát:
