Irodalmi Szemle, 1975

1975/4 - Fülöp Antal: Hajnali teher

Fiilöp Antal

(1943, Budapest). Elbeszélései a Fekete szél (1972) című antológiában jelentek meg. Önálló kötete még nincs.

hajnalt teher

Odakint hóvihar tombolt, a fogat begördült az udvarra. Anyám fölkapcsolta az éjjeli lámpát, az órainga hatalmas árnyéka faltól falig lendült a szobában.

— Éjfél elmúlt, ne félj, részeg lesz — mondta anyám, s nevetve összeölelkeztünk. Az ajtón áit meghalottuk, hogy Gergő bácsi nem egyedül jön az udvaron. Anyám kiugrott az ágyból, pongyolát kapott, s odaállt a tűzhely elé, mintha a vacsorát melegítené.

Hollóhajú ember lépett a szobába, kezében hegedűtokot szorongatott; a száradó ruhák* alatt kezet csókolt anyámnak, s azt mondta:

— Oszkár, nagyságos asszonyom.

Gergő bácsi imbolygott be az ajtón, anyám elengedte Oszkár kezét. Gergő bácsi cinkosan Oszkárra nézett, és alátolt egy széket. A másikra kalapját akasztotta; válláról leperdülő kabátja istállószagot sodort az ágyam felé. Leült, a szoba közepéig ért hét- mérföldes bakancsa.

— Hol a gyerek? — kérdezte.

Anyám kezében megzörrent a lábas, könyörgő intésére sem rejtőztem a takaró alá.

— Gyerek! — szólt Gergő bácsi, és szeme hunyorgón kutatott utánam, a dunyhák között.

— Éjnek évadján?! — kiáltotta anyám. — A vesztét kívánod!

Gergő bácsi diadalmasan csapott az asztalra:

— Megmondtam?! — S az ajka becsmérlőn legörbült amint Oszkár szemébe vágta:

— Iskolázott ember... Bagót ér a tanácsod! Oszkár erre fölállt, anyámra nézett, s kissé meghajolt.

— A zene ... — mondta — ... nagyságos asszonyom..., igen finom dolog ... — ült vagy állt, a hegedűtokot féltve tartogatta a kezében. — És aki tulajdon édes vérétől sajnálja érte a pénzt, nagyságos asszonyom . . .

— Tőle? — szólt anyám —, aki maga a rózsás hajnal?!

Én azonmód, pizsamában átrepültem a szobán, s mire Oszkár lakkcipői előtt földet értem, anyám keze már az üstököm is rendebe szedte. Oszkár magához vont, igen szép és jószagú volt közelről. Gyönyörű pettyes nyakkendője, mint egy halott lepke szárnya, kétfelől lecsüngött, a végein kissé már kifeslett. Szeme kitágult, valahova messze a falakon túlra nézett.

— Tiéd lesz Párizs — mondta. — London, Róma... és minden öltözőben tükör. Ezer meg ezer rajongó a lakkcipődnél. Te meg két ujjal megigazítod a nyakkendődet, aztán szép nyugodt méltósággal gyantázni kezdesz ...

Anyám nagyüveg borral penderült az asztalhoz, s engem majd szétvetett a düh, hogy miért kell egyszeriben Gergő bácsi ölébe ülnie és csókolgatni szénporos arcát.

— Cudar ember — mondta anyám. — Nem fogja sem tűz, sem fagy. Hajnaltól hányja a szenet, éjszaka ölelésre áll a karja.

Gergő bácsi fölkapta a poharat, mindhárom foga kilátszott, ahogy kacagott.

— Kétszáz korona, és a gyereké a szárazfa! — mondta.

Oszkár tekintete, mint a kialvó reflektor, a falakon túlról Gergő bácsira irányult.

— Legalább — mondta és zavartan megköszörülte a torkát — kétszázhúsz.

— Legyen — szólt Gergő bácsi. — A nótám megér egy húszast.

Oszkár szó nélkül kipakolta a hegedűjét és játszani kezdett. Gergő bácsi három darab százast kotort elő a farzsebéből, egyenként lerázogatta róluk a szénport, s amikor