Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Kozák, Ján: A fehér mén (befejező rész)

Odabent csordultig töltött egy poharat, s magába döntötte az italt. Aztán gyorsan még egyet. Vaszilij arca lassacskán szétfolyt a szeme előtt.

Igen, el kell hessegetnem magamtól. A fenébe is, űzd el! Űzd csak el! — mondogatta magában. Unalmas volt már az asszonnyal, ugyanaz ismétlődött nap mint nap. Menjen hát a fenébe. A bestia! Kotródj a fenébe!

Az is felötlött benne, mit csinálhatna most, ha nem rostokolna itt a messzi északon, ebben az elátkozott lukban, ahová csupán az asszony kedvéért jött el; csupán azért, hogy újra rendezzék a házasságukat. Almában sem jutott volna az eszébe, hogy ide, ebbe néma pusztaságba, ebbe a tundrái magányba jöjjön szabadságolni. Vadászni szeretett, ez igaz, de vadhúsra elégre szert tett a munkája során is. Igen, inkább a Feketetengerhez utazott volna.

Gondolatban most Szocsiban volt, fürdőnadrágban járkált a fürdőzőkkel zsúfolt strandon. Kellemes, gondtalan jövés-menés mindenütt; s ha az embernek éppen fagylaltra, főtt kukoricára, gránátalmára vagy görögdinnyére fájt a foga, megvehette azt ott helyben, a fröcskölő, langyos hullámok és a zöld part közötti bódéban. Sok napbarnított lány és asszony volt ott, s mindnyájan gondtalannak és boldognak látszottak. Eszébe jutottak az éjszakák, az illatosak, a forrók; milyen remekül érezte magát ott. Ezekre a gondolatokra a benne levő hidegség és üresség lassacskán feloldódott, feltöltődött. Ne, ne törődj vele, öreg fiú, ne törődj. Ilyen ostobán nem szabad többé elsza- lasztanod egyetlen szabadságot sem. Látod, már el is múlt.

Az üveg teljesen kiürült, már csak a poharakban maradt egy kis ital, amikor Burov újra meghallotta a repülőt. Visszafelé tartott, s valószínűleg közvetlenül a jurta tetője fölött húzott el, mert Burovnak úgy tűnt, hogy a motor rettenetes erővel bőg, ha abba nem hagyja, szétpattan tőle a dobhártyája.

Nem volt már többé Szocsiban — a jurtában, az asztal mellett ült megint, hátát a falnak vetette, s zavaros szemmel nézte Vaszilij ráncok barázdálta arcát, amely minduntalan szétfo'lyt előtte. A pohár után nyúlt.

Vaszilij látta, hogy Burovnak reszket a keze. Hőssé avatja magát, de azért megviselte őt a dolog — gondolta magában. — Hogy is ne viselte volna. Bánt engem is, hogy így esett a dolog. — Szemre egészen megnyerte a tetszését ez a pár, s mert többnyire magányosan élt, a szíve is jóindulatú volt.

— Szása, mit csinálunk holnap? — kérdezte.

Valamit mondani akart az öregnek a tengerről, ahol járt, a strandok tüzes sziklákkal tarkított zöldjéről, a forró napról, a magas borókák és platánok hűséről, a szőlős, gránátalmás, magnóliás és rózsás kertek fehér házikóiról, a mandarin- és citromültetvényekről, a déli hegyek ormai alatti teáról. Minderről beszélni akart neki, de ahogy nagyon lassan és torz vigyorral szólásra nyitotta a száját, fülében-agyában fölhangzott a repülő zúgása, a morajlás kellemetlenül, rettenetesen kellemetlenül nyomta, szorította az agyát, és ő hirtelen így szólt:

— Az az ostoba mén, az az átok! Mindennek ő az oka. Miért, a fene enné meg, miért is hoztam Mását éppen ide? Még a környékét is el kellett volna kerülnünk ennek a pusztaságnak.

Zalabai Zsigmond fordítása