Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Kozák, Ján: A fehér mén (befejező rész)

Ján Kozák

a fehér mén

(Befejezés az előző számunkból)

Hát így vagyunk — gondolta Burov. Kellemetlen borzongás futott végig a hátán.

Ekkorra visszatért hozzájuk a csikós is. Az imént szemügyre vette a kancákat, s most irtózva vonszolta a hóban a bevert torkú ordast.

— Mit csinálunk a csődörrel? — kérdezte.

— Ha már egyszer így esett — mondta Vaszilij mogorván —, a húst magunkkal visszük, s csak a belsőségeket és a fönnmaradt csontos részeket hagyjuk itt. Köréje meg csapdákat vetünk. Éjjel a többi fenevad valószínűleg majd ide lohol, hogy bezabáljon. Reggel majd elnézünk ide. — Érdektelenül pillantott a kimúlt ordasokra, noha azok szép kis összeget hoztak a konyhájára.

— Hozott magával farkascsapdát? — kérdezte Burov csodálkozva.

— Nem, erre nem számítottam. De Mitya most hazalódul, s estig visszatérhet ide. Előkészít mindent. Mi azalatt fölpakoljuk és elszállítjuk a húst. — Nagyon tárgyilagosan beszélt, pedig ha megpillantotta ezt az elnyúlt, egyszeriben fölöslegessé vált ín- és izomhegyet, fájdalom fogta el. A lelke mélyéből sajnálta a gyönyörűséges erőt, ami a ménből kiszállt. De nem volt szokása, hogy túlságosan szabadjára engedje az érzelmeit, s foglalkozásából eredően már régen megtanulta a józan és lényegre törő gondolkodást.

— A farkasirhák — fordult a csikóshoz. — Most mindjárt lenyúzzuk őket, mielőtt még megdermednének a dögök.

Amikor az imént Vaszilij megemlítette, hogy a csődör húsát magukkal viszik, Másán borzongás futott át. Tudta, hogy a jakutoknak a lóhús igazi csemege, afféle nemzeti eledel. Ö is egész megkedvelte. De az a képzet, hogy akár egy falatot is lenyeljen ebből az állatból, undort váltott ki belőle. Sírás kerülgette amiatt, amit akkor érzett.

— Amikor azt a két kancát kerestük, azt mondta — juttatta Vaszilij eszébe —, hogy egyáltalán nincs farkasveszély.

— Azt hát — bólintott az öreg. — De közben megváltozott a helyzet. — Eltűntek a rucák és a halak a sekély vizekből. No meg a rágcsálók is. Azelőtt csak úgy hemzsegtek mindenütt. Nem épp a legkönnyebb meglelni és a hó alól előkaparni őket.

— Sok itt a farkas? — érdeklődött élénken Burov, s örült, hogy a beszélgetés kezd alakulgatni.

— Hál’ istennek nem. Tudja, irtjuk őket, ahol csak lehet. A lovak végett. Meg a pézsmák végett. Elorozzák tőlünk a prémet. — A hóba térdelt és a szürkésfehér farkastetemeket vizsgálgatta. Egymás mellett feküdt mind az öt ordas. — Mint látom, egy egész család. Egy vén pár, két tavalyi és egy idei kölyök. Tudja az ördög, honnan keveredtek Ide. Egész nyáron hírük-hamvuk se volt.

Megmarkolta a farkast, amelyiknek a golyó szétloccsantotta a koponyáját, s Burovra pillantott.

— Nagyszerű lövés. Szép tavalyi kölyköt kapott puskavégre. Jöjjenek, nekilátunk. Segítek maguknak kivetkőztetni a bundájából. — Fölállt, leporolta a térdét s a tokjából előhúzta a vadászkését.

Burov örült a szavainak.