Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Bunčák, Pavol: Két vers
mint az ember utolsó dolga hogy megtaláld önmagad hogy még egyszer ismételd meg magadat magadban tökéletesebben annál mint ami már utánad van s mindenkihez hasonlító létben e földön amely egyre kisebb míg egyszer végül már nem is lesz se víz se levegő se fény se sötétség csak a természetrajz emberből kiszakított szíve gyerekkor nélküli újat terem mely már nem ismer hősöket elfelejtette a fájdalmat mint szülő nő aki örök semmit nem tud önmagáról csak ád csak ád mint a fekete föld logom van hát végül a dolgokat való nevükön nevezni önmagamban és közöttetek akik egyazon utcán mentetek át széllé vált porrá üldözlek titeket cipőtökön hordoztok engem egész az éjbe a magányba s a porból amely láthatatlan mint köd ülök ablakotokra s immár esteledik ürességbe írtok szavakat anélkül hogy akarnátok még egy szalmaszál fényt még egy szemnyi napot mely átvilágít a majdnem elfeledett szavakon Kezdeni egyszer újra veled élni Cselényi László fordítása történetem Ez a vár olyan ódon, ősi, tán őskorunkig visszalát; talán remeték szavát lesi, őrzi. gyerekcsíny zaját, vének panaszát. Tán könnyel tapasztották kőfalát, hogy jó tornahely s játéktér legyen, hirdesse dölyf vagy bukás korszakát. Nézem a bátyát mereven. Sokszor repültek szét, mint kányahad, bejárva csúcsot, szirtfokot, virágot törni s riadt gallyakat öröm-finálék, gyász prológusok. Megidézek minden vészt, titkos átkot, ostort, böjtöt — ím itt e régi vár, televény lepi, vihartól tépázott, kőből és könnyből épült, s ma is váltig áll. Veres János fordítása
