Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - HAZAI TÜKÖR - Varga Imre: Kövületek az asztalon
aztán arról beszél, hogy mire szolgált voltaképpen a karácsonyi morzsa. A témánál vagyunk. Ha valaki a családi háztól elbitangolt, és ismeretlen tájra jutott, nem lelte a helyes irányt, rágondolt az együtt elköltött karácsonyi ebédre, a „morzsára”, s családjához visszatalált. ■ Az ünnep utáni napon. Ma estére mulatságot hirdettek a művelődési otthonban. Gyöngéd anyai unszolás után elindulok, hogy megnézzem az előtte előadandó kultúrműsort. Húzott a kíváncsiság. Találok-e ott még valamit idétlenzakós-koromból? De a farfin- torgatás és gitárnyiszorgás semmilyen emlékképet nem képes kibontani az agyból. Halvány, erőtlen nosztalgiát érzek. Mi után? Ellenőrzőm magamat: visszamennék-e vajon az időben, lennék-e az a gátlásos fickó, aki voltam, ülnék-e szégyenlősen a táncterem sarkában, ahonnan hiába ráncigálnának a haverok, nem vennék részt borozásaikban. Visz- szakívánom-e az ökrendezéses, fejfájós hajnalokat. A bámész, dobogó szívű kisfiút, aki csupán azért nem megy a táncolók közé, mert szégyell a vele egykorú magasabb lányokkal táncolni, a fiatalabbakkal meg miről beszéljen. A nosztalgiát (ha valóban nosztalgia) elhessintem. Az óvódások által bemutatott kultúrműsor során azonban kikerülhetetlen a szembesülés. Az egykori szavalataim. Egyik előadói sikerem jut eszembe: megakadás nélkül elhadartam egy tizenhat szakaszos költeményt. Hősi szereplésem után megkönnyebbülten ásítottak a nézőtéren ülő parasztok, aztán — megtapsoltak. Most mintha magamat látnám, akkori magunkat. A fényes szellős kultúrműsor itt, a falunkban örökzöld. Fel- szabadulási évforduló, álarcosbál, szüreti mulatság, aratási végző — egyremegy. A nagy átalakulások korában — már megkezdtem a mondatot, amikor egy szólásmondás („Senki sem lehet prófáta saját hazájában”) csendre intett. Hallgatok. Nem mondom azt se, hogy Kodály falunkban is gyűjtött népdalokat. Beszélek arról, amire odafigyelnek. Vegyük csak elő a legfrisebb pop-listát. Hallgatok azután is, hogy beléptem egy bérházat majmoló falusi lakásba. Nem mondom el, amit a többi újságíró, nevezetesen, hogy kultúráltabban élünk, mint tizenöt-húsz éve. Hallgatok a falra akasztott silányságok és az alja-munkából kikerült mázolmányok láttán, nem szólok semmit a Miky egérrel hímzett zászlócskára, a verandán függő drótfigurákra. Könyvről, kultúrízlésről papoljak? Érdekel valakit? Igen, a műsoros délután. Az egyik jelenet derekánál távoztam dühösen, amikor egy önkényesen megváltoztatott József Attila verset szavalt az egyik ovis kislány. Ha a közönséget nézem, semmi okom panaszra, a műsor alatt színültig tömve a terem. A szomszédban levő kocsma ugyanis — népnevelői megfontolásból — ezalatt zárva tartott. Üjabb kövületdarabkát sodrok magam elé énem egy másik, eddig nem bolygatott zugából. Ezen a lenyomaton magamat látom — lábbal fölfelé fűzfára függesztve. Két gonoszkodó rosszcsont lóbál — vigyorgó arcukat látom csípőm magasságában — jajon- gásomon, rémült üvöltésemen szemmelláthatóan jól szórakoznak, röhögnek eszeveszetten, elfingják magukat. Lendülök a fatörzstől a pokolbéli hintáslegényekig. Azután vissza. Hányadszor már? A templomtoronyban megkondul a litánia befejezését jelző harang. Sírok. Minden vér a fejembe tódult, arcom, nyakam tüzel. Végre megszánnak (vagy pedig únják már ezt a játékot), leakasztanak. A füvet tépdesem tehetetlenségemben; a két kisördög elszalad. Míg kínoztak a patak melletti réten, teljesen beesteledett. Félőrülten rohanok hazáig, anyám a baromfit hessegeti az ólba, és azt kérdi, mi történt a litánián. Vállat vonok. Ha alaposabban figyelne, meglátná a semmitmondó vállrándítás fölött lesúnyt fejemet és riadtan repdeső szemeimet. Eszembe jut az én „litániám”, a megaláztatásom, és sírni kezdek. Nemrégiben (éppen búcsút ült a falu) betoppant hozzánk egyik költő-barátom. A szombat éjjeli buszjárattal érkezett, másnap délután ment is tovább, iskolai kötelességek várták Pozsonyban. Ami ebből a látogatásból utólag értékesíthető, a nagy búcsúi ebéd utáni séta. A kávéházi borozások bikavérrel töltött palackját nyárfák, akácok helyettesítették.
