Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Ordódy Katalin: Ámok
Berta néni maga mögé pillantott, menedékhelyét, a hokkedlit kereste, de aztán mégsem ült le. — Rám emelte a kezét! — sikoltott. — Leszajházott! Talán megfojt, ha el nem menekülök . . . Letepert! Óh, az állat! ... Főtt a fekete, s mindenki vigasztalni, csillapítani igyekezett Berta nénit. Ö azonban eltolta magától a csészét, és végül mégis csak leroskadva szokott helyére, csöndesen, kitartóan zokogott. Ez aztán több volt a soknál. Éreztem, nekem is könnyek gyűlnek a szemembe, s nem maradhatok tétlen szemlélője ennek az égbekiáltó gaztettnek. Döntő elhatározás érlelődött meg bennem, s igen nagy lett a lélek, feszített, alig fért meg a bordáim alatt. Ha a felnőttek csak sápítozni tudnak, majd én cselekszem! Kisomfordáltam, nemigen ügyeltek rám, s az izgalomtól remegő inakkal, de határozottan, s emelt fővel befordultam Hefnerék kapuján. A konyhájukból kiáradó villanyfény bevilágította az utat. A konyhába lépve azonban nem találtam senkit. A szobában sem, de a kertre nyíló veranda felől neszezést hallottam, oda nyitottam be. Hefner az asztal mellett ült, zakója háta mögött a földön. A fonott szék támlájáról csúszhatott le. A helyiségben nem égett a villany, csak egy szál, a gyufás doboz tetejére ragasztott gyertya pislákolt. Az asztalon vizeskancsó, félig borral, üvegek, poharak, tányér ételmaradékokkal, lopó, szivaros doboz, hamutartó, s ezt a csendéletet egy csorba bögrében tarkálló őszirózsa csokor egészítette ki. Ügy tetszett, nem vett észre, legalábbis semmi jelét sem mutatta, nem fordult felém. Egyik karjával az asztalra könyökölt, a másikkal nyitott inge alá nyúlva a mellszőrzetét vakargatta. Igen békésnek látszott a kép, a bátorságom nem szállt el, inkább nyugodt lettem. A mozdulatban, ahogy Hefner az asztalnak dőlt, gyöngeséget, elesettséget véltem felfedezni, s mindjárt nem éreztem magam olyan kicsinek. Még előttem volt Berta néni könnyáztatta arca, s ez cselekvésre ösztönzött. — Jó estét! — köszöntem határozott hangon, amiben némi kihívás is volt. Hefner zavaros szemekkel nézett rám, s hirtelen mozdulattal a levegőbe kapott, mintha legyet akart volna fogni, aztán hörpintett egyet a poharából. Nem léteztem a számára. Ez zavart. A programom mellett azonban kitartottam. — Hagyja abba az ivást! —• Hagyja abba már, nem hallja? — A nyomaték kedvéért még hozzátettem: — Az istenit magának! Nem tudom pontosan hol, kitől hallottam ezt a kifejezést, talán a kocsistól, de most eszembe ötlött, s nagyon ide illőnek tartottam. Hefner továbbra sem vett rólam tudomást, s ez most már felbőszített. Hozzáléptem és teljes erőmből a combjába csíptem. Ennek aztán lett hatása. Felhorkant és vasmarokkal elkapta a kezemet. Hiába cibál- tam, vergődtem, nem sikerült szabadulnom. Ökölbe szorított másik kezemmel ütlegeltem vaktában, ahol értem, de ez nyilvánvalóan meg sem kottyant neki. A levegőbe emelt és ráültetett az asztalra. Éreztem, hogy egyik felemmel a disznósajt ecetbe áztatott maradékában ülök, a másik felem pedig egy feldöntött pohárból kifolyt szódavízben ázik. — Engedjen — lihegtem, de ő csak merev, gonosz mosollyal nézett rám, és a rémület a szívemet a torkomba ugrasztottá. — Mit mondtál? — szólalt meg akadozó nyelvvel. — Ne igyák? Hát a tiédet iszom? Látod ezt? — kérdezte és a poharak közül előkotort valamit, és elém tartotta. A gyertya fénye megvillant a csinos sárgaréz tárgyacskán, amelynek rendeltetési célját nem ismertem még akkor. — Látod ezt a két kis lyukat? Hát most oda beléteszem két ujjadat, amelyikkel megmartál. Aztán nyissz! így, látod? És a szemem előtt néhányszor megnyomta a kis fogantyút. Az éles kés csattanva szaladt át szorosan a nyílások mellett, és én már láttam, hogyan hullik le két ujjam, s marad véres csonk a helyén. Sikoltásom a torkomra forrt, de ugyanakkor megérez- tem, hogy a játék leköti figyelmét és másik kezének ereje, amellyel az asztalhoz szó-
