Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Mikola Anikó: Két vers
szúságú test össze-összetekeredik, majd szétpattan, mint az acélrugő. Kis híján ledönti lábáról az öreget, aki nekirugaszkodik, hogy a nagy terhet valahogyan kivonszolja a partra. De oda három magasfalú lépcső vezet. Három lépcső! Három végtelenbe futó göröngyös út, amelyet neki remegőn, elgyengülten meg kell tennie. Ráadásul akadályozza a lemerevített rúd meg az összeboruló kánvák, amelyekben szintén rugalmas erő feszül. Nincs tovább? Hát mindennek vége? Nincs! Nincs vége! Neki karácsonyra utaznia kell, igen, utazni a kopott kabátban, mert esni fog az eső... Nem tudja, meddig tartott a partra vezető út, de egyszer csak kiárt. Mikor széteresztette a hálót, lapátnyi farkával lábszáron vágta a fekete szörnyeteg. Az olasz fronton érzett ilyen ütést a lábán, mikor megsebesült. Akkor nyomban lágy melegséggel futott teli a bakancsa. Most hideg zsibbadás szaladt rajta végig, s ő elterült a földön... Az ég csillagait mintha szerencsekerékben forgatná egy láthatatlan kéz, a parti fákat mintha rémítő erejű vihar tépné, cibálná, szorítaná és hajlítaná melléje földig. Fül- tépőn dübörgött, zúgott körülötte a világ, s nagy szomjúságot érzett... Aztán lassanként minden elcsendesedett. Fölegyenesedtek és talpukra álltak a fák, helyre rázódtak a csillagok, és a Garam vize mintha csendesen muzsikált volna... Mikola Anikó (jóka, 1947) költő, író, műfordító. Gyermekéveit Nagysallóban töltötte. Az Egy- szemü éjszaka című antológiában versekkel, a Fekete szél ben novellákkal szerepel. Verseskötete: Tűz és füst között címmel jelent meg. Kötetnyi vers- és prózafordítást közölt a dél-amerikai irodalomból. mondják vihar volt szokás-e még? Mondják vihar volt a felhők végigvonszolták súlyos testüket az égen Mondják villámok hajszolták a zápor elbitangolt csordáit a csatakos réteken Mondják a vadréce hétszer bukott alá a kerek fekete tóban és ördögfiúvá változott Szokás-e még hogy vénülő parasztok hálaadással szegnek kenyeret? Hogy éneklésük felveri a partot mint aranyvessző az elapadt eret? Szokás-e még hogy azt mondják: be ékes napra virradt a tegnapi világ? Vagy csak bennem, az utódban ébreszt a tiszta szó ilyen nosztalgiát? Szeretném, ha a ládamélyek felszámolnának minden álszemérmet, s a szemfedőnek elrakott lomok napfényre kélve élni kezdenének. Mondják a telihold a tarlóra szállt s a járomban csak lerágott csontokat hagyott Mondják szeszélyes volt a nyár
