Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Lovicsek Béla: A Garam menti halász
unokájának. A múlt héten, hogy bennjárt a városban, ugyancsak megnézte a kirakatban. Hogy még olyan filmet csinálnak vele, mint amilyent a moziban mutogatnak!? Emelt. Eredmény nélkül. Hej, volna öröme az unokájának, ha karácsonykor beállítana hozzájuk a masinával! De mit szólna a fia? Miért nem jött az új kabátban? Hát miért? ... Az eső miatt nem vette fel! Az jó kifogás lesz! Hiszen karácsonykor mindig esik az eső, nem úgy, mint valamikor. Az ő gyermekkorában már derékig ért karácsonykor a hó. Csak úgy repültek a szánok, csupa csilingelősből álltak az ünnepek. Biztosan megpróbálkoznak majd megint, hogy odacsalják hozzájuk, közéjük, hogy könnyebb, gondtalanabb legyen az élete. Nem tudná ő megszokni a városi levegőt. Beteg is. Előbb-utóbb megunnák. Nem akar ő teher lenni... Elég jól főznek az üzemi konyhán, a mosodában is tisztára mossák az alsóneműjét, a házát is rendben tudja tartani, különben akkor meg minek? A havi négyszáz koronás nyugdíját azért be tudja osztani, meg aztán a halból is, „ha nem csordul, cseppen”. Meg itt van a Garam! Egy világért nem válna meg tőle. Semmiért nem adná a nyári hajnalok illatát, madárfüttyét! Emelj, öreg, emelj. Ha nem emelsz, nem fogsz. Emelt. Ugyancsak pocskolt valami a hálóbari. Gyorsan elő a villanylámpát! Jókora hód egyensúlyozott fölfelé a háló- ' szemeken, mint valami aprófogú létrán. Hej, az anyád teremtésit, majd adok én neked! Fene vinné el a hálószaggató fogadat! Úgy dolgozik a foga, mint a jó beretva. Gyorsan visszaeresztette a hálót a vízbe. Elcsendesedett a világ. Tanácskozik az ország népe — olvasta délben az újságban, s az ő fia elmélkedését- böngészte ki belőle. Még most is ott motoszkál a szíve körül valami jóféle érzés, amit nagyon ritkán érez az ember. Tán tízszer is elolvasta, de vajmi keveset értett meg belőle. Csak a fia nevét látta világosan... Hát csak tanácskozzanak meg valami jót. A nyugdíjakról is. Akörül is van baj elég! Mert, lám csak! Hány nyugdíjast ismer, aki világéletében csak lumpolt. Nyáron a hűsön ült, télen meg a kályha mellett. Most mégis öt-hatszáz koronát szed fel havonta, ő meg elkoptatta az erejét, mint az igavonó, mégis csak négyszázat kap. Hát igazság ez? Még most is a hízóliba meg a demizson igazítja el sok helyen az utat? A víz mélyén ringó csillagok tükörképét nézte. A mennyország mécsesei! Elmosolyodott. Gagarinék majd egyszer lehozzák a Göncölszekér rúdját, aztán oda lesz a mennyország! Gyermekkorában mindig a mennyországgal példálóztak, meg a pokollal ijesztgették. Tán el is hitte. Akkor még az ő szemében a közeli falu templomtornyának a hegye jelentette a világ tetejét. Csakhogy azóta bejárta a fél világot. Fagyoskodott az orosz fronton, káromkodott Dél-Tirolban. Farkasszemet nézett nemegyszer a kakastollasokkal, kezet szorított a szovjet katonákkal. Titokban megsiratta levente fiát, amikor a nyilasok Németországba hurcolták, s ma délben ismét megkönnyezte, mint mérnököt, olvasás közben. De nagy színház az élet! Ismét emelt. Csendesen, óvatosan. Hiába. Semmi nem húzta a háló öblét, még kisebbfajta hal sem pocskolt benne. Csak a kánvákról lecsorgó víz pittegett halkan, mint ahogyan a tavaszi pelyhes kislibák szoktak az üdezöld füvön. Gyanús ez a nagy mozdulatlanság. Olyan, mint nyári rekkenő hőségben a vihar előtti csend. Talán a nagy harcsa cirkál errefelé, hogy elriaszt a közelből minden fehér halat? Várlak, kedves, várlak, csak gyere minél előbb! Jó a várakozás. Különös ízek áradtak szét a mellében, mint akkor régen, fiatal korában. Akkor is várakozott, de nem a Garam-parton, hanem a szőrűn. A gazdasszo- nyára, akinek magtalan volt az ura, márpedig a nagybirtokba örökös kellett. Szál kolbász, üveg bor, s ami vele és érte járt. Mintha még most is érezné a frissen csépelt szalma illatát, mintha most is végigfutna rajta egy pillanatra annak az éjszakának a tüze. Meg a többiőnek. Lemondó legyintésre emelkedett a keze: hol van az már? Sóhajtott is, majd cigarettát csavart. Váratlanul elnevette magát. Halásztársa, az öreg Bódi jutott az eszébe. Valamelyik éjjel négykilónyi pontyot fogott. A halat szokása szerint a partra dobta (nem tisztelte meg a súlyát). Addig-addig szopogatta a pálinkásüveget, míg a szesz szépen elaltatta. Arra ébredt, hogy a pontynak nyoma veszett. Pokol fenekére kívánt minden vidrát, mert szentül azt hitte, hogy egy szemfüles vidra lovasította meg a zsákmányát. Pedig nem
