Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Gyurcsó István: Versek
Gyurcsó István (Garamkövesd, 1915) költő. A felszabadulás előtt munkás volt, jelenleg a CSEMADOK KB dolgozója. Verseket 1949 óta közöl a Fáklyában, az Alkotó Ifjúságban, majd az Oj Szóban és Irodalmi Szemlében. Munkái: Anyám mosolyog (versek, 1955); Termő Időben (versek, 1960); Hegyeken-völgyeken (útinapló, 1961); Nyugtalan ének (versek); Percmutatók (versek, 1968). vasárnap délután Bujkál a fény a ködben, fogócskát játszik a szél a Szkala tetején — A Garam-parton alszik a falu, szundikál, szundikálni látszik minden: az álmos kutyaugatás visszhangtalanul ütődik a kapuk oszlopához, visszhangtalanul, félelem nélkül — Kapanyélen és traktorok kormánykerekén félbemaradt szándékok nyomai alusznak csendesen. Vasárnap délután! Tyúkok és kakasok hasig a hóban riadoznak, csak a libák ülnek nyugodtan, bölcsen, mint Buddha-szobrok hófehér szőnyegen, és a verebek lármáznak, hogy kevés a ló, nincs téli eleség, na meg a pipiskemadár szomorkodik az útszélen merengve: kevés a ló! Vasárnap délután. Őrzik a jegenyék a tájat, állnak a hóban mozdulatlanul; csak a Duna és a Garam mozdul egymás felé ölelkezésre, mint két hűséges szerető, s bár befagy a felszín, a két folyam a tél rejtekében, börtönében is mozdul, öleli egymást: ki hallja ilyenkor a víz szerelmének csobogó dalát! Csak a halak, a rákok. Vasárnap délután. Csigaház most ilyenkor a két faluvégi vendéglő, hol biliárdgolyó és söröskorsó ütődik egymáshoz, hang válaszol hangra, nevetgélnek a kártyafigurák egy-egy ultimo, százhetes végén ... Es este lesz, hogy a hajnali derengésben, bőgő motorok hátán, szűzfehér hóban friss rajok induljanak az ébredő faluból, megnyergelni a hétköznapokat — vasak csengése, kerekek forgása, malacröfögés, tehénbőgés, káromkodások, nevetések között az elkövetkező vasárnap délutánig. tűnődés a jegenyesoron Égig ágaskodnak a jegenyék, büszke fák, rajtuk varjú károg: magasan, fönt, mosolyog a kék ég, szelet szűr a nyújtózó ág-bog. Csörög a szarka, ifjú szél futkos: a jegenyék csak nőnek, nőnek, felhőt dúlnak, mint fölindult kos, s a kék égnek nekiszegeződnek. Büszke fák, varjak szarkák tanyája, az ifjú szél rajtuk fönnakad: szelíd bokrok, füvek óriása, de óriás ugyan meddig marad? A jegenyék nem nőnek az égig! Tar fejük jelzi: itt az idő! S a teknővájók körülmetélik, ha ugyan kell még fatál s tekenő. a háborús Garam-hídnál A kőpillérek válla még üres, fahíd padlóján orgonái a busz, jámboran néz a nyári nap tüzes szemébe egy félszemű kőkrisztus. A betonhidat vad orkán tépte, a szobornak levitte fél fejét, s foghíjasok az út két oldalán az aknaverte büszke jegenyék.
