Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - Duba Gyula: A nagy támadás

Az Alvég egész éjszaka csendes; az előző napokhoz, hetekhez képest úgy tűnt fel, minitha véget ért volna számunkra a háború. De ez csak csalóka látszat volt, a lélek reménykedő fellélegzése, mert nem ismertük a helyzetet. Félrevezetett a váratlan csend. Annyit tudtunk, hogy a Felvégen már ott vannak a szovjet katonák, de még egyet sem láttunk közülük. A Léváig előretörő főerők helyzetük biztosítására kisebb alegységet hagytak maguk után a faluban. Hol lehetnek a németek? A mi tájunkon — a falu közepén — már nincsenek, de az Alvégen még lehetnek. Találgattuk és elemeztük a helyzetünket, hogy kiláboljunk a bizonytalanságból. Gyakran kinéztünk az utcára, hátha meglátunk valamit, amit eligazít tájékozódásunkban, és következtethetünk belőle az új helyzetünkre. Talán már bíztunk, hogy megmaradunk.

Várakozásunk közepette egyszerre a Felvégen az utca közepén föltűnt egy lovas, és lassú galoppban lefelé tartott az Alvég felé. Amikor közelebb ért, láttuk, hogy kozák (a sapkájáról ismerte meg egy idősebb szomszéd), kivont kardját villogtatva, hetykén nézelődve lovagolt az utca közepén. Bátor legény volt, sőt éppenséggel vakmerő, mert nem tudhatta, hogy a németek teljesen elhagyták-e a falut, vagy ott tanyáznak még az Alvégen; könnyen elintézhették volna valamelyik udvarból, kapu mögül, hiszen egymagában lovagolt. De ő láthatólag nem félt és nem tartott semmitől, kardját villogtatva élvezte, hogy egyedül foglalja el a falut. Hetykén megtáncoltatta a lovát, fesztelenül nézelődött felénk, akik kint álltunk a házak előtt és bámultuk őt, míg el nem tűnt az alsó hídnál, a kovácsműhely mögött. Vártuk, mi lesz. Nem sokáig kellett várnunk, a katona néhány perc múlva fergeteges vágtában robogott végig a falun, vissza a Felvégre, erősen a lova nyakára hajolva, mintha attól tartana, hogy üldözni fogják és utánalőnek. De nemsokára kiderült, hogy nem üldözték őt, hanem fontos híradást vitt. Elismerően állapítottuk meg, hogy nagyszerű lovas. Lova patkói szinte szikrát vertek a kövesúton, s lovával egybenőni látszott a kozáklegény. Ű indította el az eseményeket. Nemsokára egy páncélozott terepjáró csörömpölt az Alvég felé, de a katonákat nem láttunk benne, mert lehúzódtak a homlokpáncélzat mögé. Először nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget a mérges kis harckocsinak, de azért utána figyeltünk, és nem is kellett sokáig várakozni, néhány perc múlva az Alvégen egyetlen, szárazon kopogó géppisztolysorozat hangzott fel, majd szinte azonnal felbukkant a kovács- műhe'iy mögül egy katonai személygépkocsi, messziről is láttuk, hogy német gyártmányú, kétéltű csónakautó. Nagy gyorsasággal közeledett, és amikor elénk ért, akkor láttuk, hogy az első ülésén két német ül, s a túloldalon ülő természetellenesen összekuporodva a vezető vállára dől. A német kétéltű nyomában kisvártatva előrobbant a kovácsműhely mögül a terepjáró, és kissé elmaradva tőle, üldözni kezdte végig a falun. Mindez olyan váratlanul történt, hogy a német sofőr alakja és görcsbe rándult arca alig hagyott nyomot az emlékezetemben, de a terepjáró képe ma is előttem van: nyitott tetején a mellvédjére támaszkodva pisztolyt lóbáló szovjet altiszt áll, a lánctalpas jármű hintázva száguld, és az altiszt, előre-hátra hajlongva, néhányszor célba veszi pisztolyával a menekülő autót, de nem lő, mert a fegyvert tantó keze átveszi a harcigép mozgását, és így azt a látszatot kelti, mintha fenyegetné a menekült németet. Mindez víziöszerűen él mosrt előttem, és kiegészítésre vár a német autó és a sofőr további sorsával. Az eltévedt kétéltű Garamszentgyörgy felől jött, talán küldönci minőségben parancsot vitt rajta a meglőtt katona valamelyik tévelygő német alakulatnak, mert ehhez már nem volt telefonösszeköttetésük a szétszórt német csapatoknak. A falu végéről a kozák lovas messziről meglátta a közeledő autót, és sietett jelenteni a parancsnokának, aki a gépkocsi fogadására az Alvégre küldte a terepjárót. A többi már a véletlen és a balszerencse dolga volt, meg a katonasors jellemzője: ha a németek tájékozottabbak, jobban ismerik az előző napon kialakult harci helyzetet, és a deméndi útkereszteződésnél nem a mi falunk felé, hanem délnek, Fegyvernek felé fordulnak el, megmenekülnek, s a parancsot is kézbesíthetik. De ők Gyarmat felé tértek el, ki tudta volna megmondani, hogy miért? Ma pedig igazán csak feltételezni lehet az okot, és a saját tájékozatlanságukon túl a parancsnokságuk informálatlanságára is következtetni lehet belőle. Bizonyos azonban, hogy kelepcébe kerültek. Az alvégiek mesélték el később, hogy a kis terepjáró behúzódott egy kerítés mögé, lesbe állt, s amikor a német kocsi előttük robogott el, a szovjet géppisztolyosok egy sorozattal megsebesítették —