Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén
Burov csak most vette észre, hogy Mása egész idő alatt a kezében tartja a sörétest; ugyanakkor — figyelmesebben szemügyre véve a kimúlt, elfekvő állatot — néhány centiméternyire a mén szeme fölött egy rettenetes sebet pillantott meg; még most is folydogált belőle a vér, a szőr körül sötétebbre alvadt, majd jéggé fagyott a mozdulatlan lópofa alatt. Burov elismerően pillantott Mására. — Nagyon jól tetted, Mása — szólalt meg. Csak most tűnt fel neki a nő arca. Sápadt és nagyon feldúlt és ködös tekintetű volt. — Mi baj? — kérdezte anyáskodva. — Történt valami? Átvillant az agyán, hogy Mása ez ideig válaszra se méltatta. Szava sem akadt azóta, hogy ő, idevonszolva a farkast, melléje lépett. Odament a nőhöz és gyöngéden megfogta a könyökét. — Mása! No, Mása! Ébredj. Már elmúlt. Elmúlt ez az egész. Az asszony arca egyre erőteljesebb s egyúttal nagyon rideg és állhatatos kifejezést öltött. Szinte maszknak tűnt fel. — Hagyj. Ne nyúlj hozzám — mondta csöndesen. A szemük találkozott egy pillanatra. Burovnak úgy tűnt, hogy a nő tekintetéből megvetés árad. Mintha megundorodott volna valamitől. Nem értette a dolgot. — Mit akarsz mondani ezzel? — kérdezte. Mása nem felelt, összeszorította az ajkát. — Mi van? Történt valami? — érdeklődött Vaszilij. A csikóssal szemügyre vette a mén elszenvedte sérüléseket. Közelebb jőve ő is észrevette Mása arcán a változást. — Kicsit felizgatta ez az egész — felelte Burov. — Nem érzi jól magát! — Ne nézze azt a vért. Nem a legkellemesebb látvány. Kész mészárszék. Szása — fordult Burovhoz —, nem maradt még egy kicsike a fiaskóban? — Ismét Másának szólt oda. — Húzza meg úgy istenigazából, jót tesz. Megnyugtatja az idegeket. Burov a nőnek nyújtotta az üveget. Mása elvette, kettőt kortyintott belőle, aztán hallgatagon visszaadta. Reszketett a fel- indultságtól, alig bírta emelni a lábát. A combja zsibbadt és merev volt, a gyomra remegett. De azért tartotta magát. Igen, erőt kell vennie magán. Bizonytalanul Vaszi- lijra mosolyodott. — No, mi van, megkönnyebbült már? Az idegek — ismételte az öreg —, de majd elmúlik. Szavaira Mása az ajkába harapott. Olyan erősen, hogy fehéres foltok ütköztek ki rajta. — Igen, már jobban érzem magam — felelte. Miféle cirkusz ez megint — gondolta Burov. Az asszony viselkedése és a szavai kellemetlen, zsibbadtsághoz hasonló érzéssel töltötték el. Hogy megszabaduljon tőle s mert hogy még mindig izgalomban tartotta a vadászat, megkérdezte: — Láttad, hogyan bukott pofára az az ordas? Pontosan a fejébe, az agyába kapott. — Láttam, hogyan védelmezte a csődör a ménesét — felelte Mása a megvetés leplezetlen árnyalatával ia hangjában, s a férfira emelte a tekintetét. — Rettenetes volt. Védte az övéit- az utolsó leheletéig. Soha nem sejtettem, hogy ... — nem jött a nyelvére a megfelelő szó. — Nem hagyta el őket. Olyan furcsán hangsúlyozta a szavakat, hogy mindketten, Burov is, Vaszilij is reá pillantottak. — Rettenetes volt, az volt — ismételte Mása. — Sántított, szétmarcangolták a hasát, de szüntelenül futott körbe és rugdalózott, csak hogy óvja az övéit. Még akkor sem hagyta el őket, amikor ... — egy pillanatra ismét megakadt. — Kár érte. Istentelen kár — sóhajtotta Burov. A férfi állandóan a nőn tartotta a szemét. Mása látszatra úgy beszélt, mintha mi se történt volna, de ő tudta, hogy csak palástolja a felindultságát. Ismerte a feleségét, és sejtette, mi lesz ebből. — Megint ott vagyunk, ahol a part szakad — gondolta. — Az ördögbe is, ott megint. — A nagy élmény, a nagy vadászszerencse érzése lassacskán elpárolgott belőle. — Mit gondol, ha futásnak eredt volna, itt hagyva a kancákat és csikókat, akkor megmenekül? — érdeklődött kíváncsian Mása Vaszilijtól.
