Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén
Lejátszottak még egy partit, majd Mása felállt és nyújtózott egyet. Nem ült a legkényelmesebben; oroszoknak az asztal túl alacsony volt. A jakutoknak, akik kisebb termetűek voltak, megfelelt. Mása elmosolyodott s Vaszilij szarvasbőrrel terített ágyán kényelmes ülésbe helyezte magát. Kibontotta a kontyát és megrázta a fejét. A haja, szabadon a vállára omolva, ismét narancsszín árnyalatot öltött. Ezúttal a tűztől, amely a kemence lyukas pléhajta- ján át meleg fényt vetett az arcvonásaira. Mása ismét kinyújtózkodott. — Valóban jobb a szabadban, mint az irodában ülni. De egy kicsit azért elfáradtam. Megyek, lefekszem. Te nem jössz? — fordult a férje felé. — Én még rágyújtok. Mása eltűnt a hátsó szobában, Burov elszívott két cigarettát s Vaszilijjal és Mityával fölhajtott még egy pohárka pálinkát. Aztán szedelőzködni kezdett ő is. Csöndesen ment, mintha félne, hogy fölébreszti az asszonyt. Vaszilij követte a tekintetével, aztán öntött egy újabb pohárkával, fölcsavarta a pislogó petróleumlámpa kanócát, s anélkül hogy felállt volna, felnyúlt a polcra a bögrék, a sótartó s a fűszereszacskók mellett sorakozó könyvek egyikéért. Tartotta a kezében, de nem ütötte fel. — Nem minden emberfia boldog — gondolta eltűnődve. — Pedig milyen szép, telkemre milyen szép ez az asszony. S mint látni, még mindig van köztük valami. Amikor ide jöttek, még így se voltak egymással. De még most is van köztük valami. Lel- kemne, észbontóan szép ez az asszony! — Közben egy kis szomorúság fogta el. Nakí is van felesége — Ojuszardachban él —, felesége és hat gyereke. Egy szakajtó gyerek; közü'xük kettő a fiú. Eljönnek utána minden nyáron, az asszony is itt tartózkodik egykét hónapig. Ősszel segítkezik a széna körül, a szovhoz küldte brigádban (lolsir-k. nem is olyan régen még itt volt. Az év nagy részében azonban Vaszilij olyan egyedül él, mint az árva madár. Burov feküdt az ágyban s maga elé meredt a sötétbe. Mellette ekkor megmozdul* Mása. — Szása, Szása — suttogta. A férfi hallotta, hogy ledobja magáról a takarót, aztán elért a füléig a meztelen lábak szöszmötölése, s egyszerre maga mellett érezte az asszonyt. — Szása — súgta ismét fojtottan, izgatottan. — Melletted akarok lenni, Szása. Átölelte a nőt, s az szorosan hozzá tapadt. A férfi a sötétben is látta a fényt, szemének simogató világát. Vágy égett benne. Vágy mozgatta a könyökét és a karját, ameiy- lyel a férfi köré fonódott; vágy az ujjait is. Szeretkeztek. — Akarlak. Ogy is akarlak — mondta Mása lassan, csöndesen, miután újra nyugodtan feküdtek egymás mellett, s ő a férfihoz bújva pihent. — Igen, kedves — válaszolta Burov. — Ugye, már rendben van minden? — Még mindig a karjaiban tartotta a nőt. — Szása... — Mi van, kedves? « Az asszony hallgatott. Újra a férfihoz simult, s olyan szorosan vonta magához, hogy Burov jól érzékelte, miként dobog a mellén a nő szíve. — Mása — szólt. — Jó hogy eljöttünk erre a helyre. Mit szólsz hozzá? Válasz helyett szájon csókolta őt. Olyan forrón, ahogyan már régen nem. — Különös egy dolog — gondolta a férfi. — Azt hittem, Mása szerelme már rég nem életképes, csupán törött gerince maradt. Hosszasan és kissé ráérősen, de elismerően tűnődött az asszonyról. — Szása ... — Szeretlek. Még mindig szeretlek — mondta Burov. — Nem tudom, mi ütött belénk, de mindig is szerettelek. — Hallgass — szólt Mása. — Kérlek, hallgass, Szása. Arról ne beszéljünk. Most jól érzem magam. Aztán a férfinak úgy tűnt, hogy Mása sír. Megcsókolta a nő arcát, s megérezte a só ízét. — Mi van veled? — kérdezte. Gyöngéden simogatta az asszony nedves, forró bőrét a csípőjén és a mellén. — Semmi. Most jó. Most igen. Éppen most.
