Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

— Hát... ilyen az élet — mondta Vaszilij. — Ez az erős és ízig-vérig valós, fene egy élet.

— Legalább láttunk valamit — jegyezte meg Burov. Vidám s egyúttal vizsgálódó tekintetét az asszonyra vetette.

Mása arca még mindig égett, a nő gyorsabban szedte a levegőt. Már a bozótbeli lovaglás közben melege támadt, s szétgombolta az inget a nyakán. Mellzsebei — a ruhaanyagból elősejlő töltényekkel — minden lélegzetvételkor erősen hullámoztak.

— Egy valóban rémítő valamit. Soha ilyet nem láttam még — s ezzel ő is leugrott a nyeregből.

Átvetette a kantárt a ló másik oldalára, s Burov látta, hogy közben remeg a keze. Könyökön fogta az asszonyt, aztán megszorította a tenyerét. Mása röviden, görcsösen megismételte a szorítást. Burov a kabátujjába törülte izzadt homlokát.

— Hogy hívják ezt a mént? — fordult a nő Vaszilij felé, aki még mindig a nyeregben ülve eregette a füstöt.- Sehogy. Többnyire nincs nevük — felelte az öreg helyett a csikós, aki éppen visszatérőben volt az itatóhely mellől, ahol ez ideig a patanyomokat vizsgálgatta.

— Nem kéne megkeresztelnünk?

— Ajhal — mondta Burov.

A szó jakutul Dicsőséget jelentett, s kolhozok, különféle üzemi és iskolai tánccsoportok gyakori neve volt. így nevezték azt a várost is, amely nemrég bújt elő a földből a Viljuj folyó menti vízduzzasztónál, ahol Burov az utóbbi időben dolgozott.

Az asszony a férjére nevetett. Fogsora csillogott a fényben.

— Ha így akarják, ám legyen — bólintptt Vaszilij.

— Ajhal. Ezzel hát megvolnánk.

Burov öntudatlanul Vaszilij nemrégi szavait ismételte meg.

— S most már ehetnénk is valamit, nemde? — A férfi az öregre kacsintott, s egy ! kis lapos üveget nyújtott feléje, amit előbb kidugaszolt.

— Itt, a bozót szélén megfőzzük a teát — mondta Vaszilij, miután meghúzta az üveget, s visszaadta a fiaskót Burovnak. Végre’ ő is leugrott a lováról.

A hely szép volt, fát és vizet találtak a közelben. Míg a fekete bádogbográcsban főtt a tea, s Mása és Mitya kicsomagolták a kétszersültet és a szárítotthal-szeleteket, a lovak a tónál ittak. A nap egész idő alatt kellemesen sütött, a vastag zöld mohaszőnyegre két lucfenyő vetett borzas árnyékot, amitől a lehullott tűlevelek tompa téglaszínre váltak. A mohából itt-oti elővöröslöttek a mocsári áfonya alacsony bokrai.

Szótlanul falatoztak, éhesek voltak mind, kivéve Mását. Ű felállt és szem elől ve szett, behatolt a bozótos ritkább részeibe, ahol áfonyát szedegetett. Volt belőlük, mint csillag az égen. Csak úgy vöröslöttek azok körül az ágas-bogas fiacsonkok körül, amelyek Mását apró, negyven-ötven centi magasságú pálmafákra emlékeztették. Valamikor fák álltak a helyükön, de felfalta őket a tűzvész, s korhadozó, hamuval trágyázott maradványaikban azóta buja fíícsomók nőttek, ám ez, időben már elszáradva konyultak a ío'.d felé.

Amikor Mása nem egészen fél óra múlva visszatért, a férfiakat a mohán fekve, szundítás közben találta. A nő szótlanul egy facsonkra telepedett s hozzálátott egy fogoly kopasztásához.

— Hát maga? — kérdezte Vaszilij felocsúdva. — Magára is ráférne egy kis szundítás.

— Nincs hozzá kedvem — válaszolta Mása.

Vaszilij felkönyökölt, s a földön csúszva az asszonyhoz vonszolta magát. Segített neki. A megkopasztott és kizsigerelt szárnyasokat a nyeregre akasztott zsákba vetette.

— Este Mitya majd megfőzi őket — mondta. — Mitya!

A csikós és Burov felült.

— Már megyünk? — kérdezte Burov. Nyújtózott egyet, s közben az asszonyra mosolygott, aki éppen elfelé tartott, a tó felé vette az irányt.

Mása viszonozta a mosolyát.

Kelj — mondta. — Kelj föl, Szása, már itt az ideje.

Búrov ismét nyújtózott egyet, de továbbra is ülve maradt.

Félig hunyt szemmel követte a tó felé távolodó Mását. Csizmásán a víz szélébe gázolt, s hosszasan öblögette a kezét és az arcát. Mintha szükségét érezné, hogy lehűtse magát — gondolta a férfi, s vidám mosolyra húzta a száját. Most már örült