Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

— Ilyen tejszínt, mint itt, még sehol nem ettem — jegyezte meg Mása. Minden nap frisset reggeliztek; Vaszilij gazdaságához három tehén is tartozott, Mitya viselte a gondjukat.

— Mivelhogy nálunk jó zsíros a tej. Látja, mit tesz a legelő — mondta Vaszilij, s magyarázatát egy kérdéssel zárta: — No, játszunk egy partit?

— Ma nem. Megyek és lefekszem — válaszolta Mása. — Holnap egy kiadós túra vár. — Kihalászott a tányérból egy vörös áfonyaszemet, a szájába tette, vett egy csipetnyi tejszínt és lenyalta a kanalat.

— Nem gondolja, hogy kissé túlzásba viszi a vadászatot? — kérdezte Vaszilij csalódottan. — Reggeltől állandóan talpon van. — Már előre örült, hogy egy kicsit elkár- tyázgatnak. A vendégei váratlan látogatása örömmel töltötte el, életet és kellemes élénkséget hoztak a jurta falai közé. Noha munkája során már rég megszokta a magányt, a jó társaságot azért kedvelte.

— Mikor indulunk? — kérdezte Mása.

— Korán. Mihelyt kicsapjuk a csikókat. Ne féljenek, fölkeltjük magukat is.

— Farkasok nem garázdálkodhattak? — kérdezte Vaszilij, kezében egy kanál tejszínnel.

— Nem — nyugtatta meg őt Vaszilij. — Az ő ideiük még nem jött el. Eleségiik még bőven akad, nem vadásznak falkában, mint télen. Na meg nyomokat se láttunk, lerágott dögre se bukkantunk.

— Mára elég volt — állt fel Mása. — Megyünk aludni.

— Isteni ez az illat — mondta Burov, amikor Mitya egy köteg szárított kakukkfüvet vetett az áttüzesedett kemencepadkára. Az erősen aromatikus, csaknem fojtó balzsamos illat elnyomta a jurta falába ivakodott régi szagokat. Burov felállt és kinyújtózkodott.

— Nyugodalmas jó éjszakát — mondta Vaszilij, és a kártyák után nyúlt. Mitya melléje telepedett.

Burov és Mása eltűnt a hátsó szobában. A férfi hallotta, amint a nő vetkőzik a sötétben, motoszkál az ágy mellett, majd nagy élvezettel, kényelmesen elnyújtózik a farkasbőrön és oldalra fordul. Ez volt a testtartása.

A férfi is lefeküdt s rágyújtott. A felesége ágya fél méternyire állhatott az övétől. Cigarettázott és hallgatózott. A lélegzésből tudta, hogy a nő még nem alszik.

— Mása — szólt oda, majd a szomszédos ágy felé nyúlt, s amikor a keze a felesége vállára tévedt, gyöngéden megszorította őt. Ujjai a nő tenyerébe csúsztak, s erősen köréje kulcsolódtak. A férfi érezte, hogy a szíve hevesebben ver.

— Mása — suttogta újra.

Burov látta, ahogy a nő megfordul, fölemfelkedik a sötétben, aztán érezte, hogy puhán, melegen szájon csókolja őt.

— De most már aludjunk. Jó éjszakát, Szása.

— Fáradt vagy? Ennyire megviselt a mai nap?

— Aludj — mondta Mása. — Rettenetesen álmos vagyok, de különben jól érzem magam.

— Hát jó. — Burov hallotta, ahogy a felesége újra lefekszik, és a másik oldalára fordul. Tudta, hogy most már valóban alszik, nyugodtan, mélyen pihen.

A férfi egy ideig még nyitott szemmel feküdt, töprengett. — Ez aztán a haladás — gondolta lehangoltan és enyhe öngúnnyal, — De azért öröm is van benne —. A legutóbbi veszekedésük, a teljes csőddel fenyegető csúnya jelenet óta a felesége először csókolta meg újra őt.

II.

Korán reggel indultak útnak. A füvön ezüstös dér ült, napkeltével gyorsan harmat- csöppekké változott, elborította a végtelen síkságot és vakítóan csillogott. A tundra nedves fű- és földszagot árasztott. Vaszilij ismerte a vidéket, akár a tenyerét. Sejtette, hol tanyázhat a ménes, ha Mitya tegnap a Balagaanax-tótól néhány kilométerre keletnek látta. Délnyugatnak vágott a széles rónaságon. Előttük hosszú cserjés kezdődött, s csak mögötte, annál a tóöbölnél, ahová a lovak inni jártak, nyílt meg újra a füves sík. Mitya lova szorosan a Vaszilijé nyomában.

Burov és a felesége követték őket. Almosak voltak és fáztak. A férfi unottan tekingetett maga köré. A szeme előtt üresség, némának, halottnak, élettelennek tűnt a róna.