Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - Mészáros László: Költészet és kommunikáció
Kuprijanov a továbbiakban az utóbbi költészet eredetét, jellegét és e'ilentmondásait vizsgálja. Az esztrád-költészet keletkezése összefügg az úgynevezett információs robbanással, s a tömegkommunikációs eszközök — újság, tévé, rádió, film — látnak el vele bennünket. A lényeg az, hogy ez a költészet nem a kultúrán — a kultúra egészén —, hanem az események tényein nyugszik. Mert — Kuprijanov szerint — a tömegkommunikációnak nincs önálló kódrendszere. A hagyományos értelemben vett könyv tartalmazza a kultúra „kódját”, tehát 'lényeges az, hogy a művész hogyan olvassa az élet könyvét, és mit olvas ki belőle. A kortárs tömegköltő azonban már nem az élet könyvét olvassa, hanem csak „az élet újságját”. Ez a felújított futurizmus, a költészet fejreállítása azonban csak zsákutcába vezethet. A tömegkommunikáció természetesen bem csupán a fényeivel hat az Irodalomra, hanem az előadás módjával és a tények egymásutániságának logikájával is. A tömegkommunikáció kérészéletű kódja azonban képtelen tartós hatást e'lérni, mert nincs alátámasztva a kultúra kódjával, logikájával és a művészet egységének megértésével. A tanulmány szerzője a továbbiakban éles elemzés alá veti többek között Jevtusenko, Rozsgyesztvenszkij és Voznyeszenszkij néhány versét, azzal a megjegyzéssel, hogy — függetlenül a versek megjelenési módjától — az esztrád-költészet elemeit véli fölfedezni, megjelenni bennük. Jevtusenko Fehér havak esedeznek... című verseskötetének előszavában Vinokurov ezt írja: „Jevtusenko kedveli a tényeket és bízik bennük. A költő szerint a jó'l elmondott tény már költészetet rejt magában”. A továbbiakban Vinokurov a kihagyott, „divatjamúlt” versekkel kapcsolatban ezeket írja: „A versek kiöregedésének a ténye azt villantja fel az ember agyában, hogy ha kiöregedtek, akkor korábban sem képviseltek értéket, hisz az érték komolyabb dolog, semhogy kimenjen a divatból”. Kuprijanov kiemeli, hogy Vinokurov itt rátapintott a művészi érték és a tömegkommunikáció operatív igazsága közti különbségre. Kuprijanov másokat is megidéz: Sztanyiszlav Lesznyevszkij szerint Jevtusenko olyan, mint egy televíziós készülék. A. Mezslrov viszont védelmezi Jevtusenkót, amikor szeizmográfnak nevezi őt, aki a felszín minden rezdülésére reagál. Kuprijanov nem mulaszthatja el a gúnyos mosolyt: minden rezdülésre ugyan, de azért csak a felszín rezdüléseire. Ehhez a vitához hozzá kell fűzni, hogy természetesen nem marasztalható el Jevtusenko egész költészete — Kuprijanov sem ezt teszi. Jevtusenko költészetének és egyáltalán irodalmi munkásságának közéleti orientációja tény — és nem is tegnapi eredetű. Tény azonban a Kuprijanov álta'i felvetett probléma is. Ezzel kapcsolatban érdemes fölemlíteni, hogy Jevtusenko A Szabadság-szobor bűre alatt című, a Tagankán futó darabját Theodore Shabad a The New York Times újságírója „USA-ellenes darabnak” titulálta. Jevtusenko erre nyílt levélben kelt a darab védelmére, kifejtve, hogy az igazi művészet sohasem lehet népellenes, s a tagankai produkció lényegében rekviem a kegyetlenség áldozataiért, a Kennedy fivérekért és Martin Luther Kingért (Nagyvilág, 1973/9]. Jevtusenko érvelése természetesen helyes, de nem az ellentét lényegére vonatkozik, vagyis nem arra, hogy mikor művészet valamilyen produkció, és mikor nyílt politikum. Az Amerika’72 ciklusban például bizony gyakran több a nyílt propaganda, mint a költészet. A második front című versben például: ,ta második frontra vártunk, / s az rá nem ért: „Oly sok dolog...” / Képmutató volt lustasága”, (ugyanebben a versben): „E frontnak hadfia kész divatfi, / gyászcsokrot értett válogatni / s nem ágyút-ügyet tologatni” (Nagyvilág 1973/5). A valóság azért más volt egy kicsit. Az érdekes az, hogy tulajdonképpen az egyes nyugati filmekben is ilyen a második front hadfia. íme, itt van igazi Kuprijanovnak: nem az élet regényét olvassa a költő, hanem csak az élet „filmregényét”. Szerintem Jevtusenko — mint sokan mások — a következő sorok között feszülő dialektikán akadt el: „A forradalom könyvét nem tintával írják. / A forradalom könyvét vérrel írják”. (Én szólok, Kuba). Az igazi költő a Tatár énekben szólal meg: „Mohamed, Jehova nem segíthet. Magad megváltója légy! Egy igaz hit lesz majd egyszer, hirdetője majd akad:
