Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Rácz Olivér: Tábori sakkjátszma
De a főhadnagy nem ugrált, csak szerényen megjegyezte: — A futó, alezredes úr, a fekete futó ütésben áll, alezredes úr. Ha ezt méltóz- tatik lépni, kénytelen lennék ütni a futót, alezredes úr. A megtámadott királynéval, alezredes úr. Talán egy másik lépés ... Az alezredes a futó után kapott, felhorkant: — Az istenit neki! Hát persze — ez a nyavalyás zászlós megzavarta a kombinációmat! — Szemrehányóan az ajtó felé nézett, de a nyavalyás zászlós akkor már a kásás latyakban topogott, és a nyirkos fák között tökéletesen megfeledkezett a fekete futóról, sőt az alezredesről is, akit különben már csak a támadás után beállott pokoli zűrzavarban látott viszont: rohamsisakban, de köpeny nélkül rohant elő az alezredes az állólámpa hangulatos szigetéről, az arca fakó volt, és rekedten üvöltözött. Mert a támadás, sajnos, nem két óra nulla nulla perckor indult meg, hanem egy teljesen szabálytalan órában és időpontban, valamivel fél egy után — sem a perceket, sem a másodperceket nem lehetett pontosan meghatározni: egyszerűen megindult a támadás; lecsapott, mint a váratlan és sokszorosan meghatványozott istennyila, tombolva, robbanva, mindent elsöpörve, ahogyan az alezredes megjósolta, de sajnos, nagyon sajnos, azzal a csekély különbséggel, hogy nem ideátról, hanem odaátról indították meg. — Nem értem — hebegte az alezredes, miközben nagy nehezen előkerítették, és a rögtönzött felvonulási út egyik aránylag védett szakaszára irányították a gépkocsiját —, nem értem, hiszen minden olyan jól ment!... — Ekkor váratlanul megőrült, és tombolva ordítozni kezdett: — Hol a főhadnagy úr? Hol a segédtiszt úr? Három másodpercet adok, hogy a főhadnagy úr jelentkezzék! Nem értik? Az istenit a marha fejüknek, hívják ide a főhadnagy urat! Az emberek bambán, halálra vált arccal lapultak a fák kétes értékű takarásában — az alezredes egy vastag törzsekből álló, szövevényes facsoport fedezéke mögül üvöltözött —, de senki sem mozdult. Az alezredes kifulladva kapkodott lélegzet után, és Alom Tivadar kihasználta az alkalmat: — A főhadnagy úr nem jöhet — próbálta túlkiabálni a fejük felett tomboló süvítést és ropogást —, a főhadnagy urat széttépte egy repeszdanab. Az alezredes a fejéhez kapott, sarkon fordult, és a rohamsisakjával valósággal a fák lábát súrolva, a kocsijához rohant. A kocsi belsejéből hápogta vissza: — Folytassa, zászlós úr, folytassa az előrenyomulást! Vegye át a parancsnokságot, szervezze át a szakaszokat, és folytassa az előrenyomu —------Nem fejezte be: a hátuk mögött, az útkanyarban akna robbant, és az alezredes taj- tékozva üvöltött rá a volán fölött görnyedő szakaszvezetőre: — Indítson, marha, mire vár?! Alom Tivadar pedig hosszan nézett a tovabukdácsoló terepjáró után, és borzongva, a gyomrában feneketlen savanyú ürességgel, nyelőcsövében a fojtogató füst és a mar- dosó bűz fémes ízű hányingerével, elvigyorodott. Azután, kihasználva a robbanások egyik pillanatnyi szünetét, nekiiramodott, hogy megkísérelje biztosabb helyre összevonni szétszórt embereit. Útközben az alezredes elhagyatott szállására is bepillantott, de ott már nem volt semmi menteni való. Az állólámpa az asztalkával és a székekkel egyetemben egyszerűen eltűnt, a leszakított mennyezet sandán bámult alá a feltépett padlóra, de amikor Tivadar lehajolt, hogy gépiesen felemeljen egy sértetlen doboz cigarettát, elképedve látta, hogy a padló egyik épségben maradt, tenyérnyi foltján a nyitott ajtón és a kitört ablakokon beáradó léghuzatban búsan görög ide-oda a fekete futó. De annak sem volt már feje.
