Irodalmi Szemle, 1974

1974/10 - Bunčák, Pavol: A vőlegény (elbeszélés)

görnyedve haladt tova a sötét utcán, aztán futásnak eredt... Vajon hová szalad? Valószínűleg ki a városból, de a széles utcákat óvatosan elkerüli, rejtelmes sikátorokba fordul, az erdő felé rohan, a Morava partjára; messzire igyekszik, egészen a világ végére, ahol senki sem ismeri... De miért lopkod tyúkokat? Biztosan szereti a tejfölös paprikást. Akkor viszont miért nem ültet kotlóst? ...

Bementünk a járásbíróság boltíves folyosójára s Peter bekopogott a börtönőrék ajtaján. Az ő fia, Rudo nyitott ajtót. Mindketten ismertük, idősebb volt nálunk három évvel. Tudta, mi járatban van Peter. Meglepetésemre mindkettőnket betessékelt a börtönbe.

Az előszobában két óriási kulcsot akasztott le a szögről. A kulcsok mellett egy nagy gumibot lógott a falon, kétszer akkora, mint a rendőröké. Aztán felmentünk a kőlépcsőn az emeletre. Rudo megállt egy vasajtó előtt. Beledugta a kulcsot a lyukba, kattant a zár, s az ajtó hangosan megcsikordult. A börtönajtón túl ismét folyosó következett, ahol megpillantottam az udvarra néző, régóta ismert rácsos ablakokat. A folyosóról négy cellaajtó nyílt. A cellák kalitkára emlékeztettek, az egyikben Peter ideiglenesen letartóztatott, szeretett édesapját őrizték. Őszes bajusza, mint mindig, most is ki volt pederve, arcát borosta fedte. Sötét irodaszolgai egyenruháját viselte. Más öltözékben el sem tudtam őt képzelni.

A kalitkák ajtaja nyitva volt, a rabok szabadon jártak-keltek a folyosón. Az egyik férfin ünneplő ruha sötétlett, de a nyakkendője hiányzott. Csodálkozva láttam, hogy egy parasztosan öltözött idősebb kövér asszonyt is ide zártak a többiek közé. Amikor beléptünk, az asszony vödröt vett a kezébe, s lement az udvarra. Hallatszott, hogy a kútnál vizet csapol a vödörbe.

Rudo belekémlelt Peter szatyrába, aki aztán átadta apjának a még meleg ebédet és a cigarettát. Az olvasnivalót is odaadta. Gyermekmesék voltak, olyanok, amilyeneket a cikóriás dobozokba raktak akkoriban. Azt hozta, ami a keze ügyébe került, hogy az apja elüthesse az időt valamivel.

Arra számítottam, hogy az idegen fogoly ráveti magát Rudora, ártalmatlanná teszi, s megszökik. Minden ajtó tárva volt, és úgy rémlett, rajtunk kívül senki sem tartózkodik az épületben. De a rab alázatosan fordult a fiúhoz, s csupán arra kérte, hozzon neki valami ennivalót, mert nagyon éhes.

Rudo megnyugtatta, hogy már elkészült az ebéd, rögtön megkapja az ételt, mihelyt Kubičkáné visszajön.

Peter az apjával beszélgetett, az idegen úr dühösen nézett ki az ablakon, engem nem méltatott figyelemre senki. Mélyen beszívtam a börtön áporodott levegőjét.

Kubičkáné, Kubičkáné... ez minden bizonnyal a Kubička Jožo anyja — tűnődtem. Azt beszélték róluk, hogy nagy zsiványok, hogy az egész család lop, rabol.

Kubičkáné felhozta a friss vizet a vödörben és egy kancsóban. Idétlenül felnevetett, az ismeretlen fiatalemberre mutatott s azt mondta Rudonak:

— Ez az úr folyton körülöttem sündörög, nem hagy békében ...

Olyan hangnemet használt, mint a tanítónak árulkodó gyerekek.

Rudot nem érdekelte a dolog, ráparancsolt a nőre, hogy adja be a folyosóról a kannát. Aztán felszólított bennünket, hogy induljunk már, bezárta mögöttünk a nehéz vasajtót.

— Nos, hogy tetszett a tömlöc? — kérdezte tőlem.

Nem tudtam, mit feleljek.

Néhány nappal később Peter apját kiengedték a börtönből. Az élet a régi medrében folyt tovább. Gyakran talákoztunk az iskolaudvaron, vagy fürdés közben; a nagyobb fiúk ugratták Pétért, viccelődtek vele, azt mondogatták, hogy butaságokat fecseg, de azért kedvelték.

Még ugyanabban az évben nagy kalandban volt részünk Peterrel. A Halottak Napját követő napon esett meg a história. Alkonyaikor kezdődött. Ilyenkor már rövidek a nappalok, az éjszaka hosszú, rendszerint esős az idő, s egyre gyakoribbak az éjjeli fagyok.

Peternek azt parancsolta az apja, menjen ki tüstént a temetőbe, s hozza haza azt a művirág-koszorút, amelyet már másodszor vitt ki a barátja sírjára. Az apja hajdani barátjának nem volt a városunkban rokona, kötelességének érezte tehát, hogy legalább ilyen módon adózzék emlékének.