Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
len... nekem személyesen semmi... belenyugszom a gyűlés megtartásába, de csak a beszédét nekem előre bemutatja. Ez aztán még jobban felpaprikázott: — Micsoda?! Nem azért voltam ott március 15-én, mikor eltöröltük az előleges cenzúrát, hogy most beszédemet kupaktanács vizsgálása elé bocsássam! — De azt legalább tudja az úr, hogy miről jog beszélni? — Hogyne tudnám! Elsősorban is azokról a gaz rágalmakról, amit kendtek távollétem alatt rám fogtak meg a követválasztásról. Mondani akar még valamit, de én sarkon fordulok és otthagyom őt. Parasztfejek. Hosszú, inas kezek. Kunok. Különféle népség. Arcuk visszaveri hangomat. — Miért óhajtom éppen azt, hogy ti válasszatok meg követnek? Azért, mert ez a föld, melyen ti laktok, ez a szép Kiskunság az én szülőföldem, s bármilyen közel áll az ember szívéhez az egész haza, még közelebb áll az a hely a hazában, ahol született. A fejek néhol összesúgnak. — Megnyerem-e bizalomtokat vagy sem? azt ti tudjátok és az Isten... Olvassátok el azokat a könyveket, amelyeket írtam, abból látni fogjátok, hogy mindig a nép pártját fogtam. Könnyű most a nép barátjának lenni, de én akkor is az voltam, mikor még parasztnak hívták és megvetették, s engemet szinte megvetettek... Fáradozásaimért egy jutalmat kívánok: állítsatok olyan helyre, ahol értetek tovább is fáradozhassak, s ahol tán többet használhatok nektek, mint eddig használtam ... Ogy éreztem, a többség rokonszenvvel hallgatott. Persze, akadtak konok, semmitmondó fejek is. A végén a kezek a levegőbe repültek, a torkok megéljeneztek. Az ismeretlen úr csak figyelt. Reggel, szállásunkon, Bankoséknál. Júlia jókedvű. Készül, csinosítja magát. Milyen szép a nyaka, a háta és mindene. Csicsereg. — „Uraim, e hölgy, akit önök imádnak — az én nejem! Jaj, de szeretném, ha mindenki csak dicsérne, körülrajongana ... — Tudják is ők, ki a nép! Kik a magyarok? Akik egész életükben nem mentek öt lépésnél távolabb az ágyuktól. Akkor is inkább becsináltak. — Ö, ha tudnád, mit érzek, amikor dicsérnek téged! Ha azt hihetem, hogy a jérji, akit magasztalnak, akire jelnéznek, hogy az a jérji, az a dicső, nagy szellem engem szeret, csak engem ... — Ki ismerné jobban a nép szükségeit, mint én? Ki védelmezné lelkesedettebben jogait, mint én? hiszen a nép az én vallásom, istenem! Az asztalhoz ugrottam és írni készültem. Júlia hozzám simult, kivette kezemből a tollat. — Képviselő úr, most hagyja a hivatalát, és szentelje becses figyelmét egy asszonyka ügyeinek... Hozzám hajol és a fülembe súg valamit'... Egész testemet furcsaboldog érzés önti el. Már látom is a fiamat! Bankos lép a szobába. — Nem maradhattok! Higgyétek el, ez életveszélyes — mondja szinte kétségbeesetten. Értetlenül nézünk egymásra. — Mi történt? — kérdi feleségem. — Az ellenjelölt, Nagy Károly apja egész éjjel cigányzene mellett itatta a tömeget... Jobb, ha ki sem teszed a lábad — ezt üvöltözik. Júliát nézem. Elfehéredik és kirohan. Bankos töri meg a csendeit. — Mi van Júliával? Csak nem beteg? — A legszebb betegsége van pajtás: kisbabát vár! — Ezt nagy sóhaj szakítja ki belőlem. — Hát ez az út egész biztosan nem tesz jót neki. Júlia kisírt szemmel jön vissza. Hang nélkül lépek hozzá. Elfordul.
