Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
találja a helyét, mindenkibe beleköt, semmivel nincs megelégedve... — kontráz Eg- ressy. — Nem szül jó vért ez a nyughatatlanság, meglásd! — Magyarázd meg, légy szíves, mi a fészkes fenének kellett úgy nekirontani a minisztereknek, ha már egyszer nyilvánosan úgyis lepocskondiáztad őket?! „■.. és ezek a legjobb barátaid!” — súgja a költő. — Csak mondjátok végig! Hadd tudjam, mi nyomja a telketeket... Csend... A galamblelkű Jókai rendkívül tapintatosan hívja fel a figyelmet egy érdekes újságcikkre: — Ide figyeljetek! Idézem: .. Mező Dániel hajdúböszörményi nemzetőr Honfiszózat című versében szörnyen kikel Petőfi Királyokhoz címzett verse ellen... Betyár, pimasz, éretlen, hazaáruló, dögmirigyes, szemtelen s más eféle epithetonokkal tisz- telkedik költőnknek...” S e cikk így akarja kivédeni a támadást: „Ha Petőfi szeretett jó királyunkról szólna: ám megérdemelné. De ö ezt nem teszi. Hogy pedig mit mond, sok más királyra ráillik; bizony nehezen lehet tagadni. Hahaha! Az már a napnál is világosabb, hogy ő „szeretett” jó királyunkról semmi rosszat nem mond!... Világos, hogy ő azt Okatootáia királyának címezte, hahaha... Egressy összeráncolt homlokkal kapja ki Jókai kezéből a lapot, s talán a teljes hatás kedvéért idéz az említett versből: — Szólunk, mint szabad magyarhoz illik, Honfi-társak! nyilt, őszinte szót; Nemzet-éltünk e dicső szakában Leplezetlen adjuk a valót. — A magyar nép szívében király s trón Hő szerelme rendületlen áll, S bármit mond az éretlen Petőfi: El fölöttünk szeretett király. — csóválja a fejét, s a félreértés kedvéért hozzáfűzi — Disznóság! — De ez az általános vélemény! Képtelen vagy figyelemmel kísérni az események alakulását! Csak az ábrándjaid után rohansz... Mit gondolsz, hova jutsz így? — imigyen Degré. — Hogy hova jutok, nem tudom... De azt látom, hogy az értetlenség, a kishitűség hova akar sodorni! Es mi az, hogy ábrándjaid? Hát nem harsogta az egész ország: szabadság, egyenlőség, testvériség? Két hónap alatt elfelejtettük, mit papoltunk? Fel tudjátok ti fogni egyáltalán, mit jelent ez a három szó? Tudjátok ti, mi a respublica? mi a forradalom? Fáklyászene, kivilágított városok, ünneplések? Hát persze, miután kinek-kinek megtelt a bendője, beült valami korhadt karosszékbe, annak nagyon kellemetlen lett egyszeriben az, aki nem a szennyes önérdek rabszolgája, hanem a tiszta igazság, s a humanizmus barátja! — Elvek, nagy szavak!... a mindennapi realitás, a valóság a mérce! vagy nem? — Valóság? Realitás? A németek üldözik a zsidókat, hallgattok; kivezénylik katonáinkat Olaszhonba, hallgattok, a parasztságot, a népet továbbra is kijátsszák: hallgattok! —' A nép!... Te valóban hiszed, hogy népünk is van? A földművelő, nagy tömeg előtt ismeretlen a haza fogalma... neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal! Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít! — ez Jókai véleménye. — Nem? Azt kellett volna tenni, aminek már a puszta hírétől is beszartak az urak: összetoborozni a parasztságot Rákosmezején! Az lett volna a forradalom igazi, második lépése!... De mi csak a nemességet ajnározzuk, amely persze hogy fél a parasztság jogainak megadásától, és csak a nemzeti érdekeket hangoztatja! — Mert egyszerre mindent nem lehet. — Nem, de mi a lényegesebb? Világos, hogy a szociális követelések! Ezt mi is határozottan kimondtuk; Előbb az osztály falakat fenntartó előítéleteket, majd a nyelvi különbözőségeken alapuló idegenkedéseket szüntetjük meg. Es hol tartunk? Nyám- nyogunk, toldozgatunk, foldozgatunk, maradunk, és azt várjuk, mikor ront ránk a szeretett király, vagy mikor uszítja ránk a nemzetiségeket! Csak ezt tudom mondani, csak ezek szerint tudok és fogok ezentúl is élni és cselekedni. — Ha idő előtt fél nem kötnek!... — szól barátilag Jókai.
