Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Galán Géza: Petőfi vagyok
esőfelhők feketék. Elmosódott csatazaj. A leszálló por helyén már nem a dagerrotí- piát, hanem az azt megszemélyesítő színész (civilruhás fiatalember) arcát látni. Majd leégett falak, üszkös gazok, szikkadt rögök, kardok, lópaták, csizmák, égő szemek, szikár kezek kavargását. Odébb ágyút, körötte suhanc-tüzéreket. Mintha megállt volna az idő. Feszült készülődés, várakozás. Egy katona a homlokát törli. A zajba órakertyegés vegyül. Öra. 16 óra 55 perc. Menetelések, kocsikerekek csikorgásának és a „Fel fel vitézek ...” dalolásának hangjai. A civilruhás fiatalember térdére tett papírlapra jegyezget. Fölkapja a fejét, és nagyon messzire néz. Valahonnan egy ismeretlen, valószínűtlen, hideg, közönyös-kegyetlen, de mégis vonzó szempár lopózik az árnyékból a fényre, meghatározhatatlan korú szakállas, bajuszos arc mezejében. — Szemmel tartani — suttogja. A távolban Segesvár, a közelben papiros, ceruza. A fiatalember papírra vetett sorait halljuk. « „... az éjszakát talpon töltöttem, bár gyorsan elszaladt, mert az első kakasszókor mi már régen masíroztunk Segesvár felé. A dal és a zajok zenébe mosódnak át. Lólábak, huszárcsizmák, árnyékok. „Biztosra veszem, hogy ma még közelebbről is látjuk falait. Egyelőre ágyúzene mellett szórakozunk. Ma' hozzák új őrnagyi egyenruhámat; Már csak az kell, hogy valamelyik muszka megajándékozzon egy lóval, aztán úgy megköszönöm, hogy meg sem áll a társaival együtt egészen hazáig!” Ideges, kapkodó betűk pattognak a papirosra. „Zoltánt csókold meg tüstént, helyettem is, úgy ahogy téged milliomszor csókol, örökre hűséges férjed Sándor.” A gyerkőc-tüzérek egy ágyúval kínlódnak. A dombra akarják feltolni. A zene hirtelen elúszik. Egy ostoba fej, tompa tekintet bukkan elő. A kápláré. — Tízig számolok! Ha addig az az ágyú nem lesz ott!... Egy... kettő... három ... négy... A fiatalember figyeli, ahogy a káplár kéjeleg a jeleneten. A fiúk hiába igyekeznek. — ... öt... hat... hét... nyolc ... A civilruhás felpattan, és segít feltolni az ágyút. Ez szemmelláthatóan elrontja a káplár játékát. — Mi az? ... Mi az?!... Te mit akarsz itt?! Nyolc ... ki... Amaz nem felel, mire a tagbaszakadt katona hozzálép, hátulról elkapja és gallérjánál fogva maga felé fordítja. — Mi az? Süket vagy? Csend. Kínos pillanat. A fiatalember mintha határozott mozdulatra készülne, aztán megtorpan, végül is egy látszólag nyugodt mozdulattal kimenti magát a vaskos kéz szorításából. — Káplári rangod ellenére sem tartozom neked válasszal, pajtás! — Miii?! Ki fia-borja vagy, hogy így mersz velem beszélni, te kutya? Te, te, te! Hát ki vagy te? Miii? Hát mit gondolsz, ki vagy te?! A civilruhás szemei egészen közelről, mintha az ő tekintete a miénkkel azonosulna. Úgy érezni, hogy ezután már az ütés következik, de az ágyúlövés füstje mindent beborít. A káplár bősz arca. Zene. Visszhangzik: ki vagy te? PETŐFI VAGYOK! Címlista. Látom és hallom, amint a soproni káplár rám számolja a huszonötöt. (A továbbiakban a civilruhás, azaz Petőfi szemszögéből látjuk és észleljük a történteked. Ennek érzékeltetésére került az írás is egyes szám első személybe.) A címlistával egyidőben egy távoli hang úszik be; a soproni kápláré:
