Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján
emelkedtek korábban elképzelhetetlen magasságokba. A bécsi Haditanács számításai szerint a végvárak elengedhetetlenül szükséges katonaságának egy évi zsoldja egy millió forintra rúgott, s legalább ennyi kellett volna a várak karbantartására. Ennyi pénz pedig sehol sem volt. A belső bevételek alig tettek ki párszázezer forintot, a Német Birodalom félmilliós hadisegélye pedig rendszerint elúszott az udvartartás költségeire. Már a századfordulóra kialakult az a szokás, hogy a kincstárral szemben bizalmatlan osztrák és cseh tartományok fizették az őket védő magyar várak zsoldját, igaz, hogy ellenszolgáltatásul megszerezték ia pozsonyi és a dunántúli harmincadhs- lyek bevételét. A végvárakban a katonaság fizetetlen volt. 1609-ben kereken két évi zsolddal tartozott neki a kincstár. Mindezek után azonban most már szólnunk kell az országban uralkodó Habsburg királyok politikájáról is. Nem volt szavuk mindehhez? Szó nélkül tűrték a belső anarchiát, s tudomásul vették, hogy az egyre csökkenő bevételek is elsikkadnak a rendek kezén? Nem törekedtek országaikban a hatalom központi kézbevételére? A Habsburgok kezdettől fogva azon igyekeztek, hogy különböző országaikat a rendi szervek fölött álló központi hivatalok révén egységes kormányzat alá vonják. Már I. Ferdinánd létrehozta az Udvari Kancelláriát és az Udvari Kamarát, majd az Udvari Haditanácsot, s ezeknek alárendelte az egyes országok igazgatási szerveit. A központi hivatalok működése azonban kezdettől fogva akadozott. Egyrészt a rendi ellenállás gátolta működésüket, másrészt a krónikussá váló pénztelenség, mely megbénította a központi adminisztrációt. Még legjobban a kamarai közigazgatás működött, bár itt is lépten-nyomon hatásköri viták lángoltak fel, s végülis a kamarák elsősorban a kincstári adósságok számontartására szorítkoztak. Ferdinánd utódai alatt azonban a központosítás elakadt, sőt megosztó tendenciák érvényesültek. Már Ferdinánd király feladta a birodalom egységét, amikor Belső- Ausztriát (Stájerországot, Karinthiát és Krajnát) második fiának, Károlynak, Tirolt pedig a harmadik fiának, Ferdinándnak hagyta uralkodói jogokkal. Ezen utóda, Miksa sem változtatott, Rudolf pedig még tovább bontotta az egységet. Tirolt és Elő-Ausztriát Károly főherceg kisebbik fiának, Lipótnak adományozta, Magyarország és a két Ausztria élére pedig kormányzói jogkörrel öccsét, Ernőt, majd ennek halála után Mátyást állította. Nem túlzás annak feltételezése, hogy ha a Habsburg család oldalágai az 1600-as évek közepére nem halnak ki, Ausztria ugyanúgy önálló államokra szakadhatott volna, mint Németország. Rudolf Prágába költözésekor kettészakadt az Udvari Kancellária, a Haditanács és az Udvari Kamara is. Ennek Bécsben maradt részlege Ernő, majd Mátyás főherceg utasításait követte, s 1607—08-ban már többször szembehelyezkedett a prágai részleggel. A központosításnak a közigazgatás mellett másik fontos eszköze a központilag irányított, csak az uralkodótól függő hadsereg volt. A Habsburg Monarchiában a Haditanács csak részben tudta megvalósítani a központi katonai irányítást. A rendek megerősödésének egyik fontos tényezője éppen Magyarországon az volt, hogy az udvar a török elleni határvédelmet kénytelen volt jelentős részben a magyar és a keleti osztrák tartományok rendjeire ruházni. Ennek következtében a rendek is beleszóltak a hadsereg dolgaiba. Magyarországon pedig a kormányzat kénytelen volt eltűrni, hogy a nagybirtokos főurak saját katonasággal rendelkezzenek. A központosítás sikerét azonban az is akadályozta, hogy a Habsburg kormányzat nem tudott kinőni a középkori keretekből. Tovább élt az államnak az egyházzal való összefonódottsága, ezzel összefüggésben a kormányzat hierarchikus jellege és a személyi vonások túltengése. A korabeli francia közigazgatásnak egyik jellemzője, hogy az uralkodó mind nagyobb számban von be polgári szakembereket, s az adóbehajtást teljesen kiveszi a rendek kezéből. A Habsburg politikában ilyen törekvésekkel még sokáig nem találkozunk. A birodalmi szervek rendelkezései így aztán rendszeresen megfeneklettek már a vezető tisztviselőknél, majd az egyes országok kormányzatainál, Magyarországon pedig a megyék szinte teljesen függetlenül jártak el belső ügyeikben.
