Irodalmi Szemle, 1974
1974/8 - HAGYOMÁNY - Benda Kálmán: Magyarország a 16.—17. század fordulóján
még az 50 000-es lakosú Prága mellett is, kicsik ezek a városok. Közülük Kolozsvár a legnagyobb 5—6000 lakóval. Szorosan utána következett Kassa 5000 körüli számmal, míg a harmadikat, Pozsonyt 4—4,5 ezren lakják. Majdnem ugyanennyi lakója volt a nyugati vidék másik központjának, Sopronnak is. A nagymúltú felső-magyarországi bányavárosok: Selmec- és Besztercebánya lakossága azonban már 300 alatt maradt, Körmöcbányáé pedig nem érte el az 1500-at. Kézsmárk, Lőcse, Eperjes vagy Bártfa egyenként 2000 körüli lakost számoltak, s nem sokkal laktak többen az erdélyi szászok városaiban: Szebenben vagy Brassóban sem. Városnak jogilag csak a szabad királyi városok, a civitások számítottak, a királyság területén 18, Erdélyben 4. Kiváltságlevelét mindegyik még a középkorban kapta (majd csak 1608-ban kerül be közéjük egy újabb, a Pozsony megyei kicsiny Modor), de az élet már kezdte áttörni a jogi kereteket. A mindössze párszáz főt számláló felvidéki Kisszeben, a bányavárosok közé számító Bakabánya, Bélabánya és társaik felett kezdett eljárni az idő, s helyettük mind jobban előnyomultak a peremvidékek oppidumai, a mezővárosok. Ezek földesúri fennhatóság alatt éltek, kötelezettségeiket azonban pénzben váltották meg, s belső ügyeikben szinte teljes önállósággal intézkedtek. Országos dolgokba azonban még annyi beleszólásuk sem volt, mint a civitásoknak. Közülük mindenekelőtt az ötezeres lakosú gazdag kereskedő- és iparosvárost, Debrecent kell említeni, majd Miskolcot, Erdélyben pedig Marosvásárhelyt. Közvetlenül mögöttük ott találjuk ex ország minden vidékén a kisebbeket, Szencet és a hozzá hasonlókat, amelyek urbanitásban ugyan nem vetekedhettek az igazi városokkal, de vállalkozószellemben, jómódban, sőt kulturáltságban is parasztpolgárságuk fölvette a versenyt a városi burgerekkel. A legnagyobbak, az alföldi metropolisok, Szeged, Gyula vagy Kecskemét, török hódoltság alatt voltak. Mások határerődítménnyé, végvárrá lettek, s gazdaságilag visszaestek mint Komárom vagy Győr. Helyükbe a peremvidékek bortermelő és borral kereskedő kisebb települései léptek, különösen a 16. század vé gétől kezdve, amikor a búza, majd a marha ára is lezuhant, a bor azonban még évtizedekig jó üzlet maradt. Közéjük tartozott Kőszeg, Ruszt, Pozsony körül Szentgyörgy, Bazin és Modor, de a legnagyobb számban a Tokaji-Hegyvidéken találjuk őket. Az aszukészítés ekkor vált általánossá a Hegy alján és ekkortól keltezhető a tokaji bor világhírneve is. És miközben a csak agrártelepülések az 1600-as évektől fokozatosan elszegényednek és visszamaradnak, szemünk előtt nőnek meg gazdaságilag és kulturálisan is a hegyaljai mezővárosok: Gönc, Vizsoly, Tállya, Liszka, Patak és társaik. Előretörésük, meggazdagodásuk összefügg a világgazdaság változásával, s így részben az egyetemes gazdasági fejlődés következménye, hogy a hazai kulturális életben éppen korszakunkban kapott olyan hangsúlyos szerepet ez a tiszta magyar és teljesen protestáns vidék. Akár városnak vesszük a jelentősebb oppidumokat, akár pedig a korabeli jogi értelmezést fogadjuk el és csak a kiváltságos civitásokat tekintjük városnak, a városlakók korántsem voltak mind polgárok. Még a kereskedők és a céhbeli iparosok egy része sem volt a szó igazi értelmében polgár, soraikban számos fél-paraszti elemmel találkozunk, akik részben mezőgazdaságból és állattenyésztésből éltek. A civitásokban és az oppidiumokban egyaránt felgyűlt nagyszámú szolganépet, napszámos szökött jobbágyot, akik nem is rendelkeztek polgárjoggal, a kortársak sem tekintették polgárnak. A 22 szabad királyi város lakosságát kis jóindulattal 40 000-re becsülve, ez az összlakosság majdnem 2,5 százalékát tenné ki. Ez azonban nem a polgárok, csak a városlakók száma. Ha kétszáz év múlva, az 1781-es népszámlálás idején, a polgárság számaránya nem haladta meg a lakosság 1,5 százalékát, 1600-ban nem léphette túl az egy százalékot. Ez a nem is gazdag, nem is mindig művelt, családostól 20—25 000 ember kevés volt ahhoz, hogy <a magyar politikára vagy művelődésre rányomja a maga bélyegét. Különösen amikor társadalmilag visszavonulóban volt, s amikor nagyobb része nem is volt magyar, hanem német. Kolozsvárt és Kassát kivéve ugyanis civitá- saink lakossága német. Saját nyelvi kultúráját többnyire féltőn óvja, papot, tanítót szinte csak Sziléziából vagy a birodalomból hozat, a magyar nyelv és műveltség elől ekkor még elzárkózik, külön világ.
