Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - ÚJ HANGOK - Cuth János: Szalmaszál

Kétségbeesetten tördeltem a kezeimet Imre ágyánál. Alig-alig mertem vele nyíltan beszélni.

— Ne fordíts hátat a világnak, helyre rázódik minden — mondogattam, de az asz- szony emléke elállta bizakodásom útját. Imre arcáról mintha lecsúszott volna a fehér hús a párnáira. Egy kitömött állat üvegszemével bámult egy pontra. Aznap egyszer szólalt meg. Kért, hogy hozzak neki altatót.

— Már csak az álmatlanság gyötör — mondta.

Másnap először fordult elő, hogy még ebéd előtt lefürödtem magamról az erjedt silószagot, lelkiismeretem űzött a kórházba. Elhatároztam, hogy szólok az orvosnak.

Még a folyosón félrevont a bekötött fejű, és a körmét rágta. Csak a szemével nézett rám, miközben azt mondta:

— Ez a maga Imre barátja csak kéregeti az altatókat a nővértől, de észrevettem, hogy nem nyeli le, hanem félrerakja. Hát csak azért mondom magának — egyik lábával megvakarta a másikat, és megveregette a vállam —, mert nem jár hozzá senki más. — Megmarkoltam zsebemben az altatót, amit hoztam, megkeményítettem reszkető térdemet, és beléptem a szobába. A kloroform még nyomasztóbban gomolygott, mint máskor. A fehér sarokban új beteg feküdt. Ágya ráccsal volt körülvéve, gyereknek néztem. Vérátömlesztést kapott.

Imre kért, hogy polcoljam föl a hátát.

—Oda süss! — súgta és szemével az új beteg felé intett. Akkor láttam, hogy középkorú, markáns férfiarca van, csak picike, mint egy kitömött tarisznya.

— Te bekötött fejű! — bömbölt az új beteg. — Szólj a nővérnek. Meg kell engem fordítani.

— Tehetetlen csonk — súgta Imre. — Nincs se keze, se lába. Reggel óta a nővérek után üvöltözik — súgta, és beszédessé vált szemeit a sarokra tapasztotta, ahonnan az új beteg kiabált:

— Nővér! Hozzon legalább teát. A maguk kotyvalékától felfordul az ember. — Bejött a szürke fejkendős, pamutharisnyás takarítónő, hosszan kocogtatta söprűjével az ágyak lábait. Az új beteg rászólt:

— Néném. Csöngessen a nővérnek, szarnom kellene. Senkinek se jut eszébe.

Imre meglökött, és egészen felém fordult. — Nézd — suttogta —, mondták, hogy

a balesete után elhagyta őt a felesége és a nővére is, most gondolhatod, milyen kilátástalan kínok húzzák, de nem engedi magát a sírba gyömöszölni. Ott fetreng a szélén és pofátlankodik — súgta, aztán lassan lecsúsztatta gipszes lábát az ágyról, és elvette mankóit a faltól.

— Mit művelsz! — rugaszkodtam elébe elképedten.

— Járok egyet, kenyeres. így jobban gyógyul. Jót tesz a vérkeringésnek is, meg az emésztés végett is szükséges. — És csak néztem, hogy a fájdalomtól eltorzul az arca, de beesett szeme mély fénytől ragyog. Az éjjeliszekrényében kotorászott, és egy gyufásdobozt vett elő. Küszködve odadöcögött a mosdóhoz. Mintha a fogát piszkálta volna, a mosdóba szórt valamit. Az üres gyufásdobozt a szemétkosárba dobta.

A szívem elszabadult és ringott, tudtam, hogy most már nem kell beleszólnom. Könnyedén indultam el, és visszaszóltam:

— Aztán siess. Egy üveg törkölypálinka vár a szalma alatt. — összenéztünk Imrével és mosolyogtunk. Elengedtem a zsebemben az altatót, amit kényseeredetten szorongattam. A folyosón a takarítónőt még megszólítottam:

— Néném, siettesse a nővért, mert már kettőnek kell.