Irodalmi Szemle, 1974

1974/8 - Egri Viktor: Angyalbőrben

Szemünkben az öröknek és igaznak Példája. Még halandónak soha Ilyen szent célra nem volt ennyije.

Hisz Európa minden királya hódol A spanyol névnek. Járjon ön előttünk.

E kéz egy tollvonása — és a földet Űjjáteremti. Adja meg nekünk A gondolat szabadságát.”

Mintha egy titkokat rejtő kapu tárult fel volna előttem, úgy néztem a Schiller tragikus himnuszát megrendülten szavaló színészt. Hihetetlen volt, hogy itt, a színpad világától oly elképzelhetetlen messze, megismétlődik a csoda, amelyről később, évtizedek múlva Szarvasudvar című novellámban számot adtam. Mint akinek italába napsütötte lankák, forrás öntözte horhosok füveinek részegítő párlatát keverték, úgy tett velem varázslatot Schiller szava. Először estem a színpad bűvöletébe, először éreztem meg akkor valamit abból a varázslatból, amely eltünteti a kulisszát, és néhány percre — vagy csak felejthetetlen pillanatokra — holt szavakat életre támaszt.

Ha színjózan maradok, harsányan kacagnom kellett volna, hogy oly hallatlanul groteszk környezetben hallom Schillert, de engem elragadott a mámor, s a szavalóval együtt abba a költői világba sodort, melynek abban a pillanatban nem voltak penet- ráns bűzei, de valami földfeletti volt, az álomnak és valóságnak keveréke, a gyötrődő ember sóvárgása az öröm, a szabadság után.

Akkor már többen álltak a közelünkben, s bár a legtöbbje alig értette a német szót, bámulták a letolt nadrágban ágáló színészt, aki nem tagadhatta meg magában a komédiást, hogy hallgatói akadtak. Piros lett a képe, valósággal megfiatalodott és egy széles gesztus kíséretében megemelte ércesen csengő hangját:

....................................Sehen Sie sich um

I

n seiner herrliche Natúr! Auf Freiheit 1st sie gegründet — und wie reich ist sie Durch Freiheit..

,,Hát nézzen szét Istennek gyönyörű Természetében! Nem más az alapja,

A szabadság — és milyen gazdag azzal!”

(Vas István fordítása)

Az udvar közepéről felharsant a napos káplár hívása:

— Antreten! ... Sorakozó!

Felvonásvégi függöny, csak éppen a taps maradt el.

Másnap ismét odaültem melléje.

— Vikinek hallottalak szólítani — pillantott rám, újságolvasását megszakítva.

— A barátaim úgy hívnak.

— Majd én is... El kell mondanom neked, hogy nem a Don Carlosban, hanem a Haramiákban volt a legnagyobb sikerem. Frenetikus sikerem. A nagy taps majd szétvetette a házat. Ne hidd, hogy nagyképűségből dicsekszem ezen az Illatos trónuson. De senki sem csinálta utánam azt a bravúrt, hogy egy estén egyszerre játszottam az öreg Moornak mind a két fiát. A fondorlatos, alávaló rút Franzot és édes testvérbátyját, a testben és lélekben remek Karit, a haramiák legnemesebbjét. Az egyiket istentagadó ördögi gonoszsággal, a sátánnál sátánibban, a másikat angyalian, a szférák zenéjével, a Miskin hercegek és Aljosák jóságával.

Kíváncsian, s némi kétkedéssel mért végig:

— Tudod-e, hogy kik voltak? — s be sem várva a feleletemet, folytatta:

— Világító szívű Dosztojevszkij hősök. A szívjóság eleven megtestesítői.

S hogy nagyon nyomatékot adjon állításának, mondani kezdte Franz szerepét. Megjátszott jósága, fiúi részvéte mögött pokoli kénköves gonoszság vibrált. Színjátszói remeklés volt, tüneményes és magával ragadó:

„Lasst mich vorerst auf die Seite gehn und eine Träne des Mitleids vergiessen um meinen verlornen Brúder — ich sollte schweigen auf ewig — denn er ist Euer Sohn;