Irodalmi Szemle, 1974
1974/7 - Truhlář, Břetislav: A Szlovák Nemzeti Felkelés az irodalomban
Bretislav Truhlár a Szlovák Nemzeti Felkelés az irodalomban A Szlovák Nemzeti Felkelésről, tágabb értelemben a második világháború antifasiszta harcairól szóló szlovák széppróza nemcsak jelentékeny hányada az 1945 utáni szlovák prózának, hanem annak gondolati és eszmei lényegét is képezi. Nem egyszer hangsúlyoztuk, hogy a Felkeléssel foglalkozó szlovák próza sok írónak a próbakövet jelentette, visszatérést a jellemek alkotó fölmutatásához, visszatérést ahhoz az irodalomhoz, amely — a valóságból kiindulva — a szlovák emberről új ismereteket vitt be a társadalom tudatába. Minden szkepszissel szemben, amely a külföldi és a hazai irodalomtudósokból árad, amikor a szó és az irodalmi ábrázolás védtelenségéröl beszélnek a valósággal szemben: minden év, amely a Felkelésről, szóló első mű megírása óta eltelt, arról tanúskodik, hogy az irodalom a Felkelés által ihletett, annak anyagából és eseményeiből merített témákkal, vagy a Felkelés révén a mai ember leikébe hatolással segítette tudatosítani a szlovákokban a jelent, reményeiket, vágyaikat, a szlovákok álmát. Beszélt és beszél arról, hogy a szlovák ember nem jogtalanságra és szolgaságra született, nem hajbókol tisztelettudóan, hanem jogai vannak, tudása és ereje van, tud, tudhat és kötelessége is önmagáról dönteni; beszélt és beszél arról, hogy a szlovákság éppen a Felkeléssel igazolta jogait, hogy a fasizmus elleni fellépésével az igazi humánum mellé állt, hogy a szlovák klerikális fasizmus elleni kiállásában azokkal is szembeszállt, akik tévútra vezették és akik a csehszlovák államiság gondolatának elfojtására törekedtek. Az irodalom bizonyságot adott népének — történelme során először — hogy az összefogás nagyszerű eredményekhez vezet, hogy fegyverrel a kezében a nép győzni tud, sőt, ami még fontosabb: kapcsolataiban és érzelmeiben igazságosabb, morálisabb, mint egykori nagy ellensége. Ez az irodalom meg tudta ragadni a múlt legfinomabb összefüggéseit, vesztett csatákat, igazságtalanságot és sértést, reményeket, meg tudta érteni való történelmi helyzetét, át tudta gondolni az új föltételeket, és ábrázolni tudta a pótolhatatlan és kivételes cselekvést, amely nélkül minden csak locsogás, nosztalgia a megvalósíthatatlan után és bűntudat az elszalasztott lehetőségek miatt. Az irodalom úgy ábrázolta a szlovákokat a felkelés és ellenállás helyzeteiben, mint önálló, szabad nemzet fiait, akik szabadon választották a harcot, és szabadon határoztak a cseh nemzettel való együttélésről és ennek szocialista formájáról. Az irodalom volt az, amely egyes időszakokban a Felkelés erkölcsi kódexét, a vitathatatlanul megélt valóságot — amely mind képi, mind szószoros értelemben a nép vérkeringésébe szívódott föl — a legszilárdabban tartotta, nem hátrálva még akkor sem, amikor nagyon fondorlatosán — s egyáltalán nem a nemzetek közti jobb együttélés érdekében — a Felkelés tényét félremagyarázták, mert nagy erkölcsi erő rejlett benne, cselekvéstudat, a szabadság és a belőle következő jogok fundamentuma. Az irodalom azonban minden, a nemzet életében betöltött funkciója mellett — specifikum: a művészi ábrázolás, bár való élményekre és eseményekre támaszkodik, csupán a társadalomról és a benne élő emberről való új ismeretek föltárásának eszköze.