Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - FIGYELŐ - Fazekas László: Emberek élnek fenn távoli északon is (Finn költők antológiája, Kozmosz Könyvek, 1973)
vészetben, tudományban, de még a közhasználati tárgyak megformálásában is a felfokozott életérzésnek, az érzelmek és szenvedélyek lobogásának tárt utat, az alkotótehetség szuverenitásának követelt elismerést... De romantikus hevülete jéghegyekbe ütközött ... A maga nyomorúságán úgy akart enyhíteni, hogy hadat üzent az általános nyomorúságnak és embertelenségnek.” (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972). Szepesi Attila Emberek élnek fenn távoli északon is (Finn költők antológiája. Kozmosz Könyveik, 1973.) A fent idézett sor, amelyet Elias Lönnrot írt kedves hangú epigriammájá- ban magyar barátjának, Hunfalvy Pálnak, lehetnie akár az antológia mottója is; ugyancsak jielképszerű a fent említett két név is: Lönnrot a finn irodalom atyja, a Kalevala összegyűjtője, el- rendezője, azt Is mondhatjuk: alkotója; barátja, Hunfalvy pedig az újkori finnugor nyelvészet egyiik megalapítója, a finnugor nyelvrokonság lelkes híve — és tudományos bizonyítója. Híradás ez a kötet, kísérlet, hogy észaiki rokonaink költészetét bemutassa a magyar olvasónak. Nem mintha a finn irodalom teljesen ismeretlen lenne előttünk; a finn— magyar nyelvi, etnikai rokonság bizonyítása óta fokozott az érdeklődés egymás irodalmának megismerése iránt, bár ez a megállapítás inkább csak az epikai műfajokra vonatkoztatható. A világirodalom legjelentősebb naiv eposzai közé sorolható Kalevala részletei már 1861- ben megjelentek magyarul, majd 1909- ben Vikár Béla fordításában adták ki a teljes művet, amelyet Kosztolányi joggal helyezett fordításirodalmunk remeklése, Arany Hamletje mellé. Ugyancsak megjelentek magyarul a jelentősebb finn prőzaírók, Aleksis Kivi és a Nobel-díjas Sillanpää művei; Mika Waltari pedig siker-írónak számít magyar nyelvterületen is. Alig ismerjük azonban a finn lírát, az 1945 előtti időkből talán csak a Kodolányi János és Képes Géza szerkesztette Északi csillagokat említhetjük (ebből a kötetből is elsősorban azt a •néhány finn népdalt, amelyet Vikár Béla fordított magyarra.) Képes Géza Finn versek és dalok című, 1959-ben megjelent antológiája is inkább arra volt jó, hogy felhívja a figyelmet a finn költészetre. A kortárs finn költészet pedig különösen elhanyagolt terület — legfeljebb a Nagyvilág közöl időnként néhány mai finn verset. A most megjelent Finn költők antológiája végigkíséri a finn költészetet kialakulásától napjainkig. Megkönnyíti ezt a feladatot, hogy a finn költészet igen fiatal, mivel a szépirodalomban csak a XIX. század közepétől válik uralkodóvá a finn nyelv. Magyarországon is a függetlenségért folyó küzdelem hozta létre a nyelvújítást; ugyanez figyelhető meg Finnországban: a svéd elnyomás idején a finn költészet a néphez (és a finn nyelvhez) fordul. És persze a világirodalomhoz — ahogy nálunk Kazinczyt és kortársait, úgy érdeklik a finn költőket is más népek legjelesebb alkotásai; alig akad jelentősebb lírikus, aki ne fordítana. A legjobb finn költők fordítják Petőfit, Aranyt, Madáchot, majd később Adyt és József Attilát. A finn irodalom persze csak szűkebb értelemben XIX. századi eredetű: a népköltészet, a Kalevala runói egyaránt az ősköltészetben gyökereznek. Az antológia változatos összeállítást ad a finn népköltészet legszebb darabjaiból (kissé önkényesen idesorolva a lapp népköltést is). Sok hasonlóságot mutat a finn és a magyar költészet. A népköltészetből és a Kalevalából táplálkozó finn műköltészet is a realizmus útján indul a XIX. században, sőt Kaarlo Kramsu költészetében már harcosan jelentkezik a szociális gondolat („E földön nem fogsz látni jogot, / csak ha te megteremted.“) Ebben a korban a realizmus mellett jól megfér a neoromantiika, ez utóbbi a század végére túlsúlyba kerül — egyrészt a finn társadalmi helyzet nyomására, másrészt a világirodalom ösztönzésére. E kor legjelentősebb lírikusa Eino Leino, a
