Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke
— Éljen Szálasi! — vágta rá a távcsöves zavartan, míg a többiek, még egyre puskával a kezükben, félkörben helyezkedtek el mögötte. — A partizánokat és a katonaszökevényeket fogdostuk össze a német bajtársakkal — folytatta Tivadar, hogy ne engedje szóhoz jutni a távcsövest —, amikor a hátunkba kaptuk ezt a bandát — bökött a hüvelykujjával a háta mögé, az erdő irányába. — Sajnos, hatszoros emberfölényben voltak ... A német bajtársak közül senki sem maradt életben — de ezt már mondtam — szakította félbe önmagát. — Viszont — — — De hiszen mi is ezt a bandát keressük — vágott a szavába a távcsöves izgatottan. — Egy majorban fürkésztük ki őket! Ott! — hadonászott abba az irányba, ahonnan Tivadar jött a halott őrmesterrel. — Egy majorban. Egy kicsit megszorongattuk az asszonynépet — bizonyisten beleizzadtunk; az istennek sem bírtuk kiverni belőlük az igazságot, az isten se hinné, hogy ezek mit ki nem állnak, hadnagy úr! ... De aztán előkerítettünk a szénából három gyerkőcöt, szépen külön választottuk őket, akkor aztán szépen kiválogattuk a többiek közül az anyjukat — tíz perc múlva mindent tudtunk, amit akartunk — mondta röhögve. — Ügy! — mondta Tivadar, és nyájasan elmosolyodott. — Szóval az asszonyok. .. A röhögés ráragadt a többiekre is, lassan közelebb húzódtak, egyesek már a puskát is a vállukra dobták. — De nekünk azt mondták, valami tíz kilométerrel odébb tanyáznak — intett a távcsöves a messzeségben^ Valami rozzant kőkereszt áll az út szélén: onnan vezet fel egy ösvény a hegyekbe ... — Ezek azok — bólintott Tivadar. — Mi is ezekre indultunk. De az egyik portyájuk elkapott minket. Szóval maguk a majorban tudták meg. Ügyes. Már régen gyanús volt nekünk meg a német bajtársaknak az a major... Megérdemelnék, hogy felpörköljük őket... — Megtörtént, hadnagy úr! — rikkantotta el magát vidáman a távcsöves. — Csak előbb egy kicsikét elszórakoztunk velük ... A röhögés újra kitört, az emberek ismét közelebb nyomultak egymáshoz a távcsöves körül, már egyikük sem szorongatta a fegyverét; volt, aki cigarettát sodort magának. — Ügy — nyugtázta Tivadar a távcsöves szavait az előbbi, nyájas mosollyal. — Szóval a kedves asszonyok ... A röhögés újra felharsant, s Tivadar elérkezettnek látta a kérdést: — Egyébként maguk melyik alakulattól vannak? No, nem óhajtok adatokat, elég nekem a tábori számuk is — mondta sietve, de a német bajtársak emlegetése szemlátomást megtette a kívánt hatást: a távcsöves habozás nélkül válaszolt: — Hunyadi páncélököl, alázatosan jelentem. Partizánvadász különítmény — fűzte hozzá büszkén. — Előőrs? — Igenis, alázatosan jelentem. Annál a bizonyos rozzant kőkeresztnél van a gyülekező ... Azt keressük. Az időpontot nem mondhatom meg, alázatosan jelentem — mondta zavartan és sietve a karórájára pillantott. — De hiszen a hadnagy úr amúgy is velünk tart? A hangjában csak ekkor csendült fel a gyanakvás lappangó árnyalata, s Tivadar elérkezettnek látta, hogy véget vessen a társalgásnak. — Természetesen — bólintott. — De arra kell kérnem, vegyék el tőlem ezt a géppisztolyt: én majd Rolf támogatásával valahogy elbicegek maguk mellett. Nincs megtöltve — mondta mellékesen —, az volt az utolsó sorozat benne, amelyikkel magunknak jelt adtam ... Körülményesen, fájdalmas szlsszenésekkel tarkítva, lekanyarintotta a válláról a fegyvert, egy pillanatig elmélázva nézegette, mintha nehezére esnék megválni tőle. — Ügy — motyogta aztán. — Szóval az asszonyok... A majorbeli asszonyok... Derék... A Hunyadi páncélököl partizán-vadász különítménye megilletődve hallgatta. Még akkor is megilletődve álltak előtte, amikor két kézre kapva a géppisztolyt, szépen ívelő, nyugodt mozdulattal, mintha egy nyugalmas, langyos sugarú öntözőcsővel virágot vagy gyönge palántát locsolna, lekaszálta az előtte álló hat embert. A kutya vadul felvonított mellette. — Nyughass! — intette Tivadar komoran. — A majorbell asszonyok főtt krumplival etettek. A majorbeli asszonyok nem árulták el, hogy mi Is ott jártunk. Tejjel itattak
