Irodalmi Szemle, 1974

1974/6 - Rácz Olivér: Álom Tivadar vétke

A hadapród mindenesetre katonai temetésben részesült, mert az alakulat akkor teljes öt napig ott vesztegelt a macskaköves, Szentháromság szobros kisvárosban, és a hadap- ródot hősi halottként temették el. Fejfás, sisakos sírja felett maga az ezredes mondott búcsúztatót — az ezredes mindössze két dolgot szeretett igazán: hadba vonuló csapatokat és hadból kivont halottakat búcsúztatni —, és beszédébe több alkalommal beleszőtte ezt a lendületes szózatot: „A háború katonák dolga. A háború a hősi férfierények dicső próbája!” Beszéde végén azonban valahogyan elsiette a dolgot, s harsányan Így szónokolt: „Honvédek! Duloe et decorum est pro patria morl!” — Ekkor jeges pillantást vetett a díszszázad bakáira, és mint aki kénytelen jóval pallérozottabb füleknek szánt, ám lényegében mégis némileg sikamlós igazságot tolmácsolni, kényszeredetten és sietve lefordította: „Szép és dicső hősi halált halni a hazáért! Mert ahogyan már mondottam volt: a háború katonadolog . . .”

Mire a hadapród sebtiben hantolt sírja és hevenyészve ácsolt fakeresztje körül kitört a fojtott röhögés, s habár az ezredes ettől kezdve nem emlegette többé a hősi férfierények dicső próbáját, a háborút mint katonadolgot többé senki sem felejtette el az alakulatnál. Szállóige lett, varázsmondat, didergős, rémülettől bűzlő, halálfélelemmé keseredett percek egeket káromló röhögésekbe menekülő, duhajul kesernyés feloldója. Mert a háborúban — amely katonadolog — egyaránt közel áll a megzápult szívhez a nyöszörgés és a röhögés.

Tivadar elhajította a cigarettája csutkáját és arra gondolt, hogy ha egyszer majd vége lesz a háborúnak, és a lassú, szőke vizű folyókon újra hidak ívelnek majd át, a bakterházak mellett nem szuronyos bakák topognak majd, hanem baboskendős menyecskék teregetik az almafák közé kifeszített ruhaszárító" kötelekre a frissen mosott fehérneműt, és a síneken nem összelövöldözött, asztmásan fújtató csapatszállító szerelvények zakatolnak majd végig, akkor egyszer majd gyorsvonatra ül, és elutazik a Szent- háromság szobros kisvárosba. Első osztályú fülkébe száll, s amikor a vonat zajtalanul kigördül a napfényben fürdő, forró virslit, sört és sósperecet kínálgató békés állomásról, szivarra gyújt ott a bársony pamlagos, első osztályú fülkében, és szivarja kék füstje mellett elmereng a hadapródhoz fűződő emlékein. Aztán a Szentháromság szobros kisváros muskátlis ablakú kis állomásán leszáll a vonatról, kiballag a katonatemetőbe, megkeresi a hadapród álmatag sírját, s mezei virágot, gyönyörű, fiatal lányok és híres szépasszonyok arcképeit közlő, színes képeslapot és cigarettát helyez majd a hadapród fejfája alá. Igen, feltétlenül felkeresi majd a hadapród sírját. Vagy talán mégsem keresi fel, gondolta aztán csüggetegen, és az oldala mellett heverő, halott őrmesterre pillantott.

Nem, nem keresi fel a hadapród sírját, gondolta Alom Tivadar, és újra elhessegette a nagy, fekete legyet az őrmester orráról. Nem keresi fel a hadapród sírját, mert a hadapród nem nyúl többé cigaretta és képeslap után, éppúgy nem, mint ahogyan az őrmester sem meséli el többé néDfölkelő nagyapja hősi cselekedeteit, mert az élet könyörtelen igazságokból és még könyörtelenebb igazságtalanságokból áll, és a legkönyörtelenebb igazságtalansága éppen az, hogy a háborúban a rokonszenves emberek épm'igy meghalnak, mint az ellenszenvesek. A háború katonadolog.

Tivadar újabb cigarettára gyújtott, és azon tűnődött, mihez kezdjen a halott őrmesterrel. Ott is hagyhatta volna: az őrmesternek ez már igazán nem sokat számított, csakhogy Tivadart ennek a gondolatnak a megvalósításában erősen feszélyezte a halott hadapród imént felködlött emléke. Mert Tivadar, amint már szó esett róla, nem szerette az őrmestert, a hadaprődot azonban szerette. Ez nagy különbség: Tivadar nem akart igazságtalan lenni az őrmesterrel szemben. (Nem szerette, hát nem szerette; na és aztán? Ha valakinek nem találod rokonszenvesnek a képét vagy a sületlen zagyvaságait, akkor az már dögöljön meg, és rothadjon ott temetetlenül?) Ez volt a bökkenő. Annak ellenére, hogy a hadapród (aki mégiscsak pompás kis haditemetésben részesült, és éppen itt volt a hézag, ha Tivadar a halott őrmesterre pillantott) még céltalanabbul és fölöslegesebben halt meg, mint az őrmester. A hadapródnak ugyanis esze ágában sem volt részt venni a háborúban; a hadapród lógott a háború elől, ameddig csak tehette, s ameddig — saját szavaival élve — el nem kapta a gépszíj. Az igazat megvallva, a hadapród még akkor is hű maradt elveihez és aranyforinton megváltott őseihez, amikor már elkapta a gépszíj és belekényszerítették a háborúba: bevonulása első pillanatától kezdve továbbra is ott lógott és ott tért ki minden munka, feladat és megbízatás elől, ahol csak tehette. Tivadar talán éppen ezt a hősies, makacs, kitartó, elvhű