Irodalmi Szemle, 1974
1974/6 - Kulcsár Ferenc: Három vers
Kulcsár Ferenc történelmi porom Szívem fűze alatt lángjaimban élek, a kicsapongó, lázító tündérek s terebélyes, arcfestő angyalok elmerültek, árvák, hallgatagok. Dolgaim közt lassú tűzzel égve, koponyámat ejtem világok szívére. Átvilágít egész e tünemény, lángravetett, fehér kristályedény, elmém érce is úgy sugárzik, magas sziklája remegni látszik, ahogyan fentről, mint vasököl ráhull a fény és tündököl. Kezeim, kis szárnyak, puhán, megtöretve, ráverődnek mindennapi ékes kis kövekre, kicsi láng s a füst, mi nyomain felcsap, eredendő rosszból kis csillagnyit elkap: történelmi porom lassan tanulgatom, hegyi beszédekre magam ukítgatom, öntüzgetek kőbe tengerúszó lelket adjon ő cserébe maradó szerelmet. Világnak verése ajkam nyitogatja, angyal törje szárnyát, mikor a bort hozza, szavaim rőzséje magas lángra essen, tündért ha csapongni engedek felettem, s kinevessen hullva, hulló madársereg, dolgaim közt égve testem ha megremeg. emelje könnyű szél Aranyló. déltáji időben lejárok ide újra s már örökre tenni egy kicsiny, benső honfoglalást. Tenni egy kicsiny, benső honfoglalást. Mi találtatik, tudja mind a lélek, mint naphoz a földet vagy szájhoz a szájt úgy kötnek engem ma már az évek: fákról hulló, szomjas látomás, a magába bukó tisztaság, s a szél, a messzi szél — belső tengerről, szívről érkező. Belső tengerről, szívről érkező. És ideköt valami egész is. könnyekkel küzdő, kezdeti láz, emelkedés, verdeső, szürke szárny, a virágként nyíló, benső honfoglalás. A virágként nyíló, benső honfoglalás. S a lélek mondja tán keringő, lengő útjain, ösvénye porán: elvonuló, szálló nemzetét legmélyén is fölfedezte már ... emelje könnyű szél, verdeső madár, Emelje könnyű szél, verdeső madár.
