Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Petrőci Bálint: Hullám hullámot tör (III.)
megszökött. Habura kommunistáinak elnöke az erdőben bujkál! Fél a csendőröktől, aki politikára adta a fejét! Fél! Fél! .. . Fél... Elnök vagyok ... Csaknem mindenkit elvittek ... — mondom halkan, mintha a lobogó lángokhoz szólnék. — Megszöktem . .. Áruló vagyok! ... Sokkal többet, többre gondol az ember, mint amennyit kimond. Ilyenek vagyunk, szűkszavúak. Az élet elszoktatott minket a sok beszédtől. Ha gyakran ki is kívánkozott belőlünk a szó, csaknem mindig visszafojtottuk, hogy ne veszítsük el az amúgy is szűkén mért kenyeret. Aki ismer minket, jól tudja, hogy a kurta szavak mögött egész litánia rejlik. Mi kimondatlanul is értjük. Azért a hosszú hallgatás az egyes szavak között. . . Nem bírtam tovább, végre meg kellett szólalnom, hogy hangot adjak érzéseimnek. — Nem hagyhatom el az elvtársaimat! — mondom határozottan és felállók. Mudrik Fodor is feltápászkodik. — Megyek én is — mondja különösebb magyarázat nélkül. Hogy miért, nem kell megbeszélnünk. Hanuliakra nézek. — Gyere, Nyikoláj! Te nyugodtan hazamehetsz ... Még az éjszaka feladom magam a csendőrőrsön. Az idegenből hozott csendőrök még benne vannak a svungban. Amint meglátnak, fel- pattanak a pádról. — Itt a szökevény! — Magamtól jöttem... — mondom, de nem folytathatom tovább, mert az egyik egyenruhás elém ugrik. — Még neked jár a pofád?! — és öklével veri az arcom. Féregként tiporna el, ha nem kapták volna azt a parancsot: amint elfognak, szállítsanak azon nyomban a városba. De azért csak ver, megjátssza a bátrat, a hőst. Jól tudja, hogy nem üthetek vissza, mert akkor talpra ugranak a társai, és velük már nem verekedhetnék meg. Ez a felismerés feltámasztja benne a zsarnokot, mert úgy véli, ebben a pillanatban ő testesíti meg a hatalmat, ő a nagy úr, aki mindent tehet; diadalmámorában nem is tudatosítja, hogy az igazi nagy urak talán még a kutyájuknak sem néznék. Nem is érezheti, hogy embert ver, mert úgy sózza rám ütlegeit, mintha boxszolózsákot csépelne. Talán annak is tartja az erős, vállas testemet, mert csak néha ingok meg, de azonnal eredeti helyzetembe lendítem vissza magam, mert állandóan az jár az eszemben, ha mi ketten az üres utcában vagy a határban találkoznánk, elég lenne csak ránéznem erre a piszokra, máris úgy iszkolna előlem, hogy a lába se érné a földet. Ha csak azt nem akarná megvárni, hogy a fején törjem ketté a puskáját. — Elég már! Hagyd abba! — intik a társai. A bitang érezheti — már az arcomból, a szememből is kiolvashatja —, hogy gondolatban én verem őt, és minden ütése bumerángként vágódik vissza őhozzá. — Ennek?! Elég?! — üvölt fel dühében, és óriási erővel gyomorszájon vág, amitől összebicsaklok. És percek múlva, amikor múlik a fájdalmam és feltápászkodom, ütlegelőm arcán felfedezem az elégedettséget. Na, ezt is elintéztem! — mondhatja magában. Különösek az emberek. Akkor jön meg a hangjuk, az erejük, amikor a nyeregben érzik magukat, amikor tisztában vannak azzal, hogy a megfélemlítettek még egy szóval sem bánthatják őket. Amikor kővel a kezükben megrohamoztuk a szuronyos csendőröket, csúsztak- másztak, mint a kukacok. Kővel dobáltuk őket és lőttünk rájuk, mert a létérdekeink ellen törtek. És most, amikor a kezükben tartanak minket! ... Egy gondolatom támad. Akit ütsz-versz, abban csak a bosszút, a visszavágást érleled. Az rendjén van, ha a bűnöst elítélik... De micsoda a mi bűnünk? Az, ami a papirosan áll? A hatalom elleni erőszak bűntette és más ehhez hasonló deliktumok? Ne a következményekért büntessék az embert, hanem fedjék fel az indítóokot, és elsősorban annak előidőzőit vonják felelősségre. Csak így pusztíthatod ki a baj gyökerét. De hová vezetne az ilyen eljárás? Ezt nem engedhetik meg, az igazság kezét nem hosszabbíthatják meg, mert végül is magát a rendszert kellene vád alá helyezni, és annak hűséges kiszolgálóit... Végignézek az őrszolgálatos csendőrökön. Ezek önmagukat nem fognák perbe. — Itt mindig maguknak lesz igazuk, csendőr urak?! — kérdezem és állítom egyszerre a haburai csendőrőrsön.
