Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Ján Solovič: Meridián (Beke Sándor fordítása)
Eva: Csak nehogy velem is számol], hogy majd én is betonozok neked. Épp elég, hogy az a szegény gyerek már harmadik hete ott gürizik. Tamás: Legalább jól keres. A mi időnkben az ilyen brigádmunkát gesztusként kezelték. Kenyér és lekvár volt a fizetségünk, amikor az Ifjúsági Vasútvonalat építettük a Garam partján. Hajnos: Építettük bizony. Tamás: Maga melyik táborban? Hajnos: Hogyan, kérem? Tamás: Nem emlékszem rá, hogy találkoztunk volna ott. Hajnos: De, minden bizonnyal. Hajaj, úgy nyüzsögtünk ott, mint a hangyák és volt benne valami romantika, talán ez az, ami ma hiányzik. Egy Depó betonozását végzik, és legjobb esetben is azt számolgatják, hogy mit hoz a zsebbe. Ez minden. Ennyi volna egy fiatalember ideálja ...? Valóban! Ha netán sikerül? A Depót gondolom ... Időre befejezni. Ogy hallom, hogy magas vagy legmagasabb szintű küldöttségnek is érkeznie kell. Igaz volna? Tamás: A fő az, hogy befejezzük. A küldöttség majd alkalmazkodik. Hajnos: Nem volna rossz ... Az embernek ritkán adódik ilyen alkalma. Tamás: Milyen? Hajnos: Hát... A régi barátaival, elvtársaival találkozni. Tamás: A legmagasabb szinten? Hajnos: Tudja-e, hogy sokan valóban ott vannak? Szinte a legmagasabb szinten? Éva: Istenem, doktor úr, valóban? Hajnos: Csakhogy akkor, ugyebár. .. akkor még egyáltalán nem gondoltunk ilyesmire ... Földkunyhókba szorulva, egymás leheleténél melegedtünk. Tamás: Ogy bizony. Hajnos: Na látja. Az én lányom szerint mindez csak mese. Legendák, mondja, amiket harminc év alatt sikerült elhitetni magunkkal. Tamás: Igazán? És maga? Hogyhogy maga még ... Hajnos: Én? Tamás: Igen, nincs már rég valahol . . . Hajnos: Hol? ... Tamás: Hogy is mondjam. Magasabb szinten. Hajnos: Nem az én formám. Éva: így a legjobb, doktor úr. Hajnos: Emberek élnek mindenütt, és az orvos megtalálhatja önmagát bármikor és bárhol. Nem mondom, hogy nem volt rá lehetőségem. A Partizán Szövetség évek óta funkciókkal zaklat. Éva: Csakhogy maga, mint okos ember, azt mondta nekik, hogy köszönöm, nem úgy, mint ez az enyém. Hajnos: Dehogyis, kérem, rengeteg kötelezettséget vonszolok én is, sőt sokkal többet, mint a fiatal kollégák. A mi nemzedékünk már ilyen. Mi egyszerűen képtelenek vagyunk nem csatlakozni közös dolgainkhoz. Tamás: Legalább tíz sofőrre volna szükségünk. Ha ezt megtudná szerezni, a köznek valóban nagy szolgálatot tenne. Hajnos: Sofőrök? Sajnos. Ez bizony manapság hiánycikk. Tamás: Ha csak a sofőr?! Az ember. Lassan a rendes munkás hiánycikk lesz. Éva: Én még mindig nem értem, miért te töröd ezen a fejed, arra van az a sok állomásfőnök, helyettes, meg mit tudom én mennyiféle vezető, az ő gondjuk kellene, hogy legyen. Te csak egy közönséges mozdonyvezető vagy. Hajnos: Na, talán mégsem annyira közönséges. Pártelnöknek lenni egy beindult Depo- építkezésen — szerintem itt nincs mese. Ez felelősség, ez alól nem lehet kibújni, hivatalnok módra csűrni-csavarni. Nagyon is logikus. Nagyon is megértem. Éva: De én nem. Én viszont nem értem az ilyen logikát. Az egyik akár meg is szakadhat, a másik meg elégedetten nézi a kertjéből. Hajnos: No ... Az a ... Azok a kertek a mi életvitelünk mellett egyáltalán nem ártalmasak. Egy kis testmozgás mindig jót tesz az embernek. Valóban, maguknak semmi sincs? Semmit sem termesztenek? Éva: Cserepekben. Az erkélyen.
