Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Jakab István: Az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások rendszerezési és terminológiai kérdéseihez
Jakab István az irodalmi nyelv, köznyelv, nyelvjárások rendszerezési és terminológiai kérdéséhez 1. Néhány évvel ezelőtt élénk vita folyt a magyar nyelvészek között a magyar nyelv rétegeződésének, e rétegek egymáshoz való viszonyának és megnevezésének kérdéséről. Többen is próbálták a problémát megoldani, s az eredmény: ahány próbálkozó, annyiféle rendszerezés és terminológia. A vita megszűnt, de a sokféle rendszerezés és megnevezés megmaradt. Bizonyára a kérdés más-más szempontból való megközelítése is oka lehetett e sokféleségnek, s valószínűleg mindegyik rendszerezés megfelelt alkotója céljának, szempontjainak, mégis — úgy véljük — szükség lenne egy egységesebb szempontú rendszerezésre is, amely elsősorban a mai magyar nyelv kutatásához, tanulmányozásához szolgálna megbízható alapul. De nézzük csak meg tüzetesebben, hogyan is állunk jelenleg ezzel a kérdéssel! A nyelvi rétegeződéssel kapcsolatos felfogások kialakítására — főképpen az irodalmi nyelv és a köznyelv viszonyát illetően, de a köznyelv fogalmának kialakítása tekintetében mindenesetre — igen nagy mértékben hatott az ötvenes években Benkő Loránd — Kálmán Béla Magyar nyelvtana (a gimnáziumok I—IV. oszt. számára, Budhapest, 1951), amely a köznyelv fogalmát így határozza meg: „Van ugyanis egy nagyjában közös magyar nyelv, amelynek alapjait nagy, haladó íróink vetették meg, s amelyen ma a művelt dolgozó emberek beszélnek. Ezt a nyelvet köznyelvnek nevezzük. A köznyelvvel találkozunk az újságokban, könyvekben, ezt halljuk a rádióban stb. A nyelvtan ezt az egységes köznyelvet tanítja, illetőleg ennek a sajátságait foglalja rendszerbe. A magyar ifjúság joga és kötelessége, hogy a magyar köznyelvet még az iskolában elsajátítsa. Az egységes magyar nyelvnek, valamint nagy íróink nyelvének a megismerése és elsajátítása a nyelvtantanulás másik fő célja” (i. m. 5; — az első fő célként a nyelv törvényeinek megismerését említi). A fenti megfogalmazásból sokan vonták le azt a következtetést, hogy a köznyelv szóval az egységes magyar nyelvtípust nevezzük meg, függetlenül attól, milyen megjelenési formájáról (írott, beszélt), illetve milyen stiláris változatáról (pl.: szépirodalom nyelve, publicisztikai irodalom nyelve stb.) van szó — amint erre Károly Sándor is rámutat Az Irodalmi nyelv, köznyelv, írott nyelv elnevezésekről című tanulmányában (Nyr. 85: 397). Én ezt a megállapítást annak idején — összevetve eddigi ismereteimmel, amelyek szerint a rétegnyelvek irodalmi nyelv— köznyelv—népnyelv tagolódást, sőt szinteződést mutatnak — úgy értelmeztem, hogy az egýséges magyar nyelv a köznyelv, ehhez tartozik a tudományos, publicisztikai stb. irodalom nyelve is, de emellett — ha nem is fölötte — van egy réteg: a szépirodalom nyelve. Ebben a felfogásomban csak megerősített a tankönyv fenti idézetének az a része, amely szerint „Az egységes magyar nyelvnek, valamint nagy íróink nyelvének a megismerése és elsajátítása a nyelvtantanulás másik fő célja” (uo. — a kiemelés tőlem). Nem azért kezdtem cikkemet ezzel a szubjektív visszaemlékezéssel, mintha az én diákköri egyéni felfogásomban vélném látni a probléma megoldásának kulcsát, csupán azért, hogy a saját esetemmel is bizonyítsam, milyen hatással volt Benkő Loránd akkori felfogása (mert Károly Sándornak Kálmán Bélától szerzett értesülése szerint
