Irodalmi Szemle, 1974
1974/5 - Morvay Gyula: Rongyász
— Kérdem: hogy ez a micsoda? — mondja Juhákim kicsit gőgösen az ülésdeszkán. Az utolsó csepp zsiradékot nyalogatja ujjáról. — Mit adna érte, mivel nehéz — kérdi a csuhás. — Látatlanba-méretlenbe átveszem 8 koronáért. — Ajjaj, az kevés. Maga a két sunka megvan hat korona. Nézze meg, ezek pa- rasztsunkák, a hajlatokban még ott van a jóféle göndör disznószőr, rajta az erős füst, amely olyan kedvesízűvé teszi ezt a csemegét. Egy tízesért itt hagyjuk... No? Mehet? — Nem mehet... Álljon meg a menet! — mondja Juhákim. Leszáll, odamegy a kiskocsihoz, lábával megrugdalja a kereket, megnyomkodja a kenyereket, azzal zsebéből kihúz egy papírbankót. „Itt van”, mondja. „Akassza a kocsim után, vagy hányjanak fel mindent”. Juhákim kocsija után nem lehet odaakasztani azt a kiskocsit, inkább mindent felhánynak: kukoricát, kenyeret, sonkát, egymás után, ahogyan jön. Minden a dunyhán van, melyből pihék szálldosnak a meleg nyári délutánban. Tiske Miske elkocog, a csuhás már régen befordult a sarki vendéglőbe, ahol egy bankóval fizet, jobban mondva kiparancsoltat magának bort, mellé szódavizet és poharat, kenyeret és töpörtyűt, hozzá cseresznyepaprikával eltett kis rücskös uborkákat, és rájuk hajolva falatozik. Mint valami misztérium fölé, úgy hajol a töpörtyűre és a borra. Aztán ami történt, annak a nyár az oka, mivel nyáron vannak bögölyök, melyek Sári lovat megszállták, de a paripa leheveredett, a bögölyök azonban egyre erősebben marták a ló hasát. No erre vágtatni kezdett. Vágtatott össze-vissza, Juhákim meg nem tudta, mit csináljon: menjen utána? Akkor búzáját, sunkáját ellopják, az biztos, mivel ezek a falusiak olyanok, hogy képesek lennnének visszalopni búzájukat, ő már ismeri őket. Ne menjen a ló után? Igen, ez lenne a legjobb: megvárni, amíg a paripa visszajön, magától a rúd mellé áll, de mit csináljon Juhákim, siet, hiszen a marhabőrös menyecske ura éppen most jött haza, és éktelenül pöröl, seprőnyéllel agyabugyálja feleségét, s szalad Juhákim kocsija felé; szerencsére ekkor történik, hogy a kocsma előtt nagy csődület van, a papot tuszkolják ki. Asszonyok sikoltoznak, védik a csuhást, az emberek azonban székekkel, padokkal űzik, hajtják a papot. Mint valami mozdonyt tolják, nyomják az utcára. A tömegből a marhabőrös menyecske urának nevét kiáltja valaki. — Estók, ide, gyere segíts ezt a nagyhasút odébbtolni! Estók tehát nem Juhákim kocsijához, hanem a kocsma felé rohan. Csak most az a gebe jönne, de nem jön. Juhákim hirtelen észbe kap, odaáll a rúd mellé s maga kezdi húzni kocsiját, csakhogy mielőbb tovább álljon; Sári majdcsak utána kocog. Gyerekek is segítenek neki tolni, de Juhákim sohasem szerette a kölykeket: azok rendesen mindenét ellopták. Hátrafelé is hallja, látja, hogy a kenyeret, kukoricát, meg a sunkát lopják kocsijáról, hiszen a gyerekek vinnyognak, nevetnek, el-elmaradoznak, ami azt jelenti, hogy elégedettek a csenéssel. — Mester, mester! — Mi a? — kérdezi messziről Szőllősy kovács. — Vigyázzon a kocsira, ameddig megkeresem a lovamat. — Csak eredj. És odaáll a kocsi mellé, nézegeti a ráfokat, szegeket, a hasadt deszkákat és azt a nyomorúságos juhallát, hogy az ég szakadjon rá, aki azt csinálta; fusermunka, az szent. És ezek a nyolcast író kerekek! A marhabőrös ember tele van méreggel, szakad belőle a zöld hab, Juhákimot akarja kikészíteni, mint cserzővarga a bőrt. A kocsma felé tart, ahol a csuhás baráttal viaskodnak: taszigálják, rángatják, legyalázzák, hogy van istene ennyi mindent összeku- nyerálnl a falu népétől: füstölt oldalasokat, sonkákat, pénzt, kenyereket; a kalácsokat nem is számítják. — Segí má! — kiáltja neki valaki, és a marhabőrös ember megtorpan; nem tudja, mit csináljon a baráttal, nincs vele baja, Juhákimot keresi, az vette meg azt a szép, töpörtyűvé száradt, egérrágta marhabőrt, annak a kocsiján van az egész hóbelevanc, az, az a kutya, az a Juhákim. — Mi bajotok ezzel a baráttal? — kérdezi a marhabőrös ember a tusakodóktől. — Nem láttad, hogy ez szedte össze a pénzt, a sonkát?
