Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Gál István: A radikális Babits arcképéhez

keserűséggel és kétségbeeséssel írja ekkor: „Romjain romos életemnek 1 könnybe lábadtán állok én ... / Jaj engem is bekentek sárral, / hogy fajtám undorodva lát s / Viselem, mint zsidók viselték, / a sárga foltos csúf ruhát. / Itt állok. Koldussors a részem. / Rúgás és maró szánalom. / ... Barátaim elhagytak engem, / egy árva hívem nem maradt. / Nincs senki nálam üldözöttebb / magyar a magyar ég alatt." Költészet és valóság című írása tökéletesen tükrözi Babits gyötrődését az ellenforradalom kezdeti ideje alatt: „A rettenetes világ elöntötte lelkem... Torkig voltam az egész világgal. Semmit sem akartam volna már, csak hogy békét hagyjanak; ne kelljen szólnom semmit, csak amit már ezerszer megszoktam; rendes agglegény életet, kávéházakat, csak egypár embert körülöttem, akik már bútorok: halált az életben. . . Nekem nem élet kellett. Sok mindent megértem én s keserű ízét éreztem sok minden irigyelt dolognak;

— és megvetettem a dicsőséget, nem érte tettem már, hanem ellene; későn jött; — és megvetettem a szerelmet, mert későn jött az is ... Fáradt voltam akkor, iszonyú fáradt és mindenen túl már.”

A húszas években a forradalom leverésének mozzanatait vetíti természetleírásaiban is, és nem tud szabadulni az első világháború következményeként egyre fenyegetőbb fasiszta terrortól és egy új világháború sötét víziójától.

Babits korai tájékozódása a háború alatt lényegesen kitágult. Már 1910-ben írt a futu- rizmusról. A Tett és a Ma megbeszélése és kritikája, Ma, holnap és irodalom című tanulmánya hű tükre beható érdeklődésének az új irodalmi mozgalmak iránt. Nem véletlen, hogy Apollinaire-t idézi ebben és újra értékeli fiatal kora egyik kedvencét, Walt Whitmant. De a szimultanizmuson túl a szürrealizmus és az új képzőművészeti irányok ismerete is kinyomozható műveiben, ez nemcsak a központozás elhagyásában és a szabálytalan hosszú sorok kedvelésében nyilvánul meg. Ha Szabó Dezső azzal kérkedett, hogy nyelvreformeri érdeme a főnév igésítése, úgy Babits azzal dicsekedhetne, hogy a főnevet ő jelzősítette. De a szigorú nyelvtani formák lazulásaként a szekszárdi szóejtés és tájszólás egyre gyakrabban feltűnik verseiben, hogy később prózájában állandó használatúvá váljék.

Babitsnak ezek az eddig lappangó versei nemcsak saját életének egy fontos korszakára, akkori lelkivilágára, életfelfogására és új kifejezési kísérleteire vetnek fényt, hanem saját emberségünket és magyarságunkat is segíthetik jobban megismerni. Dante- fordításából vett szavaival köszönhetjük meg jelentős segítségét és hozzájárulását élet- és emberismeretünkhöz:

„Ügy tettél mint kik sötét éjben mennek s fáklyát visznek, de nem látják a fényét, csak az utánuk jövő örül ennek ”