Irodalmi Szemle, 1974

1974/4 - FIGYELŐ - Zeman László: Zsilka Tibor: A stílus hírértéke

hossza és a szavak rekurrenciája József Attila versében Jelentős szervezetlenséget mutat, ami — ha Jól értjük — megfelelésbe hozható a Jambusi tendenciával interferáló legalább is viszonylagos „szabadvers“-jelleggel. Hozzátehetjük, a jambus ellen hat a vers egyes részeinek dialógus-jelleget kölcsönző központozás (felkiáltójel, gondolatjel]. Az eredeti szótagszám-szóhossza a magyar prózára jellemző értéket, a fordításé a szlovák szabadvers értékét közelíti meg. A fordító a jambikus tendenciájú magyar „szabadverset“ — a szerző szerint — a szlovák irodalmi normához igazodó trocheikus- daktilikus lejtésű szabadverssel adta vissza (1. a téves szövegű 3-as számú táblázaton feltüntetett hangsúlyelosztást; a táblázat tanúsága ellenére — nem vagyunk biztosak a „nem }ambikus“-ban). Ennek során azonban, főképpen a szótagtípusok eloszlása az eredetiben a fordításhoz viszonyítva magasabb entrópiájú, a fordítás (mint ahogy általában a fordítások) a vizsgált rekurrenciák többségében szokványosabb. Zsilka Tibor e tanulmánya kiváló szintetizáló készségéről tanúskodik, pl. a Fónagy által is vallott „ritmusértelmezés“ bevonásával ugyancsak túllépi az alsóbb szinteket, ill. ezeket bekapcsolja az „egész“-be. Helyesen kalkulál az elemzett versben és fordításában az irodalmi nyelvi és nyelvi viszonyításokkal (a cím azonban túlzó). A megoldás bizonyos töredékességét annak tudhatjuk be, hogy e vizsgálatokhoz mind a magyarban, mind a szlovákban a kialakult verselési rendszereknek behatóbb és nagyobb anyagon végzett kvalitatív és kvantitatív szondázása szükségeltetik, s a magyarban „kvantitatíve“ alig rendelkezünk valamivel (talán csak Fónagy Iván szólam- és szólampár-eloszlási felméréseit említhetnénk).

Ahogy Zs. T. programszerűen rögzíti, legfőképpen a releváns rekurrenciák összességére kellene összpontosulnunk és ezen belül a ritmusalkotó tényezők hierarchiájának a megállapítására, a tanulmány részlegessége mellett is helyes irányban indul. A választott anyagról szólva megintcsak azt kívánjuk hangsúlyozni: először a tipikus, a „könnyebb“ vizsgálandó, pl. a magyar „típus-jambus“ és lehetséges és foganatosított megfelelői a szlovákban. A lehetőségek szerint „vegytiszta“ anyag összevetésével vagyunk képesek csak példafeltáróan rámutatni az „elmozdulás“ módozataira, arra, vajon

— a nyitrai iskolától nem idegen Holmes J. kifejezésével élve — a formának „mime- tikus“ vagy „analógiás“ fordítása áll-e fenn (vö.: Holmes, J. S., Forms of Verse Translation and the Translation of Verse Form. In: Ed. Holmes, J. S., The Nature of Translation. Mouton — The Hague — Paris 1970, 91—105), valamint ennek a hátterével megszabni a küszöböt, amely fölött (alatt?) a közvetlen formai összemérhetőséggel nem érdemes kísérletezni.

A nyelvi tényező és az irodalmi konvenció szerepének tisztázása „tipizált“ anyagban megteremtené a megfelelő összehasonlítási alapot. A nyelvi feltételektől függés vizsgálata, épp a szlovák és a magyar nyelv prozódiai tulajdonságainak (fonetikájának — hangsúly, hanglejtés, szótaghossz-jelleg és -eloszlás, a szólamalakulás és -tagoltság szabályszerűségei) részben ismert, részben gyanított konvergenciái révén — úgy gondoljuk — meglepő azonosságokat mutatna fel.

A Kitekintés című III. fejezet (139—174) négy ismertetésének egyikével részletesen foglalkoztunk beszámolónk elején, a többi három a szovjet szemiotikái kutatásokról. tudósít, rendkívül gazdaságosan és olvasmányosan foglalva össze a „tartui iskola“ sajátosságait, valamint Borisz Uszpenszkijnak tkp. az elbeszélő-perspektíva fajait taglaló könyvének (Poetyika kompoziciji) a mondanivalóját.

Visszalapozva az I. fejezethez (Szövegelemzések és stílusvizsgálatok (9—81]), abban a szerző néhány „zsengéjét“ is megtalálhatjuk. Bár a kötetet némileg egyenet-“ lenné teszik, mégis „szubjektívabb“ nézőpontból azt állítjuk, hiba lett volna — talán az egy „A gondolatpárhuzam használata az irodalomban“ (22) kivételével — kihagyni őket, mivel a kötet e formájában így a szerző tudományos fejlődésének, szempontváltozásainak is tükre. S ne értsük félne: ezek az írások helytálló stilisztikai megfigyeléseket tartalmaznak, pl. a -túl, -tül rag használatát bolygató a „tünetek” rögzítésében sallangmentes. Értékelésével persze csak részben érthetünk egyet, a nyíltabb ma- gánhangzójú „változat“ egyszerűen a köznyelv alsó szintjén terjedő, nyelvjárási betűrendesnek is tekinthető alak. A dokumentáló szépirodalmi példaanyag pontosan erre utal (az irodalmi nyelvi szintű Kosztolányi, Illyés szemben műveiben az élőbeszéd illúzióját kialakítandó „pongyolább“ beszélt nyelvi szintet aktivizáló Móricz Zsigmond- dal vagy akár Németh Lászlóval). A nyíltabb „variáns“ expresszivitásáról (50) és a