Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - HAGYOMÁNY - Farkas István: „Magyar írók Irodalmi Társasága”
fordítóként, házi tanítóként, címíróként, újságlevelezőként és magántitkárként tartotta fenn magát. Hasonlóan részletes adatokat kapunk Amerikába kerülésének és élete ottani alakulásának körülményeiről. Ha valaki megírja a különös sorsú és érdekes pályájú író életrajzát, ezekért az adatokért bizonyára hálás lesz majd Reményi kedvelt szerkesztőjének, a Magyar Írást elindító és irányító Raith Tivadarnak. Farkas István „Magyar írók Irodalmi Társasága“ A húszas évek elején Csehszlovákiában kétfajta szlovákiai magyar író alkotott: elsőként említjük az ittenieket, akik a maguk élete diktálta irodalmi mondanivalók kifejezésére törekedtek, például Győry Dezső „az új arcú magyarok” legpregnánsabb, legtehetségesebb költője. A második csoportba az emigráns írókat soroljuk. A Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után sok magyarországi író keresett menedéket nálunk, és nyert vendégjogot a polgári demokratikus felépítésű Csehszlovákiában, noha közülük sokan egy idő után újabb hazát választottak nyugaton vagy keleten. Voltak azonban emigráns írók, akik gyökeret vertek nálunk, mint például Antal Sándor, Kaczér Illés, Kázmér Ernő (később Barta Lajos) stb., akik rutinos íráskészségükkel és magukkal hozott tágabb érvényű mondanivalójukkal segítségére voltak a mi fiataljainknak is. íróink próbálkoztak irodalmi folyóiratok szerkesztésével is. Gömöri Jenőtől kezdve Fényes Samun át tucatjával lehetne neveket emlegetni a múltból. De mindannyiuk közül Antal Sándor (a nagyváradi Holnaposok elindítója) Kaczér Illés és Kázmér Ernő neve fémjelzett komolyabb törekvéseket. Hiányzott azonban az írókat összefogó társaság. A kisebbségi sorsban élt írók nagy része tájírő maradt (ami nem von le kezdeti értékeikből, mint ahogyan nem volt le például Tömörkénynél, Móránál sem; akadtak, akik megtalálták a helyüket anélkül, hogy Magyarország felé kacsintottak volna azzal a titkolt, vagy talán nem is nagyon palástolt szándékkal, hogy helyet kapjanak az akkori egyetemes magyar irodalomban. De legnagyobb részük „kisebbségi magyar” irodalmat akart kifejleszteni, s tárgyát a kisebbségi sorba került magyarság mindennapi életéből merítette. Éveken át több próbálkozás után végre a Losoncra emigrált Simándy Pál igyekezett megszervezni az írók társulását. Ehhez az elgondoláshoz olvasunk az akkoriban Pozsonyban megjelent Magyar Újságban bevezetőt.1 (Az írás a „Magyar írók Irodalmi Társasága” címmel jelent meg.) A névtelen cikkíró így fogalmaz: „Az átalakult szlovenszkói magyar életben csak az irodalom maradt a régi nyomon, csak a művészi termelés vesztette el organikus kapcsolatát a más életberendezkedéssel és más életkörülménnyel bajlódó magyar társadalommal szemben. A szükség kényszerítő ereje átformálta az embereket, a folyton hulló új eszmék gyökeret vertek minden teré- numon, de az irodalomban megmaradt az örök guerillaharc a konzervatívok és az újak között. Pedig a magyarságnak az az egyetemes érdeke, hogy részt vegyen az irodalom munkájában mindaz a valeurt adó író, aki a maga életideálját a maga formájában verejtékezi művészetté. Minden idők szellemi életének megvannak a maga új értékmérői s nem lehet múltba hulló mértékekkel kimérni a mát, nem lehet a teremtő szellemet megkötni, vizsgairányítani, szabályba béklyózni, hogy meddig, hová nőjön. Ez sorvasztotta el a szlovenszkói magyar irodalmat, ez tette az irodalmi életet a dilettánsok terített asztalává és ez vezette téves utakra a valaha tisztes munkát végzett irodalmi társaságot, amelyeknek mai keretei pedig olyan alkalmasak lennének irodalompártoló szövetség, könyvbarátok egyesülete, vagy ilyesféle szervezet kiszélesítésére. 1 Magyar Ojság, 1925. márc. 25.
